A legszebb ajándékom

Nehéz eset vagyok. Egyébként is, de az ajándékozást tekintve még inkább. Ezért már hozzászoktam, hogy vagy pénzt adnak, hogy olyat vegyek magamnak, ami nekem is tetszik, vagy pedig  hülyeséget kapok. (Zárójelben megjegyezném, hogy léteznek azért emberek, akik kis odafigyeléssel tudnak nekem ajándékot adni, venni vagy készíteni!) Fentiekből következik, hogy nem igazán szoktam karácsonykor meglepődni, vagy örülni, maximum elkápráztat valaki egy oltári nagy baromsággal. De idén ez máshogy volt. Ugyanis az én kis Pettyem készített nekem az oviban egy ajándékot, ééééééééééééééés ami még nagyobb szó, több mint egy hétig képes volt titokban tartani, és egyetlen szót sem szólni róla. Íme:

Elfogult vagyok, tudom, de ugye ez a valaha készített leggyönyörűbb bárány? :-)

És volt még egy ajándékom idén: Budapest Bár koncert a Legjobbal. Tökéletes este volt, annak ellenére, hogy itthon hagytam a ruhámat, és Ildinek kellett kölcsönöznie nekem egyet. De utána már minden simán ment, a kisautóm sem állt le alattunk, a koncert pedig fergeteges volt.

És ami még hátra van ebből az évből: ma egy teázás amit már hetek óta halogattunk a másik féllel, holnap pedig felsőbb utasításra (a Legjobbtól) elővenni a kis feketét a szekrényből, és szilveszterezni menni. Az én emberutálatommal és ébrenmaradási képességeimmel nagy kihívás lesz!!! Majd beszámolok, mit alkottam... :-)

Szóval... idén már nem írok, jövőre meg ki tudja mikor érek ide, tehát: mindenkinek legyen olyan szilvesztere és új éve, amilyet csak akar!

Végső visszaszámlálás

Egyenlőre még ülök az ágyban, hátam mögött a jó meleg radiátor és próbálok erőt gyűjteni a következő 24 órára. Idén ugyanis kicsit változtatunk a karácsonyi hagyományokon, ezért ma nagyon sok mindent kell megcsinálni. Ildó szent meggyőződése, hogy az angyal az ő meghalt dédikéje. Minden évben nagyon figyel, mert szeretne találkozni vele. Általában a jelenlévő összes felnőtt ember minden találékonyságára szükségünk van, hogy csak öt perc erejéig lekössük a figyelmét, amíg a fa alá csempésszük az ajándékokat. (A tavalyi év sokat emlegetett eseménye volt, mikor meghallva a csengőszót, rohant le az emeletről és kiabált: "Tarsátok ott az angyalt, tartsátok ott!") Sajnos valószínűleg idén hisz utoljára az angyal létezésében, "aki" ezért hozzánk kivételesen holnap reggel érkezik majd meg. A csoda megőrzése mellett ennek több oka is van. Egyrészt nem rohan a család a reggelivel, ebéddel, hogy minden kész legyen időben, ami persze soha sem sikerül és a végén már mindenki ideges, Ildó nem rágja egész nap valakinek-bárkinek-mindenkinek a fülét, hogy mikor jön már, ráadásul nem lesz fáradt és nyűgös az egész napi várakozástól és egész nap játszhat az ajándékaival. Ráadásul nem kell külön ünnepséget tartani az apjánál is, mert reggel még ő is ráér itt lenni. Persze azért a szenteste sem fog elmaradni!

Most viszont összekapom magam, öltözöm, még el kell menni a henteshez, a gyógyszertárba, aztán még dolgozni is pár órára, utána haza, ki kell még porszívózni, felmosni se ártana, vár rám némi süti készítés, fa díszítés Ildóval, aztán ha elaludt fél éjjel ajándékot csomagolni. Holnap ilyenkor viszont csengőszóra fogunk felébredni! 

Boldog karácsonyt mindenkinek! 

Elkeseredettség törölve

Nem mintha azóta bármi is megjavult volna, csak...

A rádióban, amit hallgatni szoktunk napközben, van most egy "műsor" amiben gyerekek írhattak levelet, és a műsor angyala igyekszik segíteni rajtuk. Egy kislány megírta, hogy az édesanyja egyedül neveli őt és a bátyját, az apukájuk meghalt, és nincs az anyukájának munkája. És hogy már az is ajándék lenne, ha az anyukája mosolyogna. Amikor hallottam azonnal rájöttem, hogy az én bajaim eltörpülnek másoké mellett, és úgyis megoldom őket.

Szóval...

Karácsonyra, vizsgára fel! :-)

A karácsony orvul lecsapni készül...

Ez most egy nyafogós és önsajnálgatós (és rövid, mert még tanulnom kéne) bejegyzés lesz. Tessék engem kicsi sajnálgatni! :-)

Ajándékok nincsenek megvéve, kiszabva, elkészítve...

Vizsgák rohamosan közelednek, de a tételek nagy része még feldolgozásra vár...

Tanulásra ott az egész éjszaka, kár hogy akkor már nem nagyon fog az agyam...

Gondok. Otthon, munkahelyen, óvodában...

Testem, lelkem (a maradék picinyke) végsőkig hajszolva a működés érdekében...

Jaj és nyaff...

Ui: Legalább harácsonyi karácsonyi hangulatot vágna hozzám valaki...

Ui: A legjobb sajnálgatós megjegyzés írója nem kap tőlem az égvilágon semmit, de ez ne tartson vissza senkit, csak kreatívan! :-))
Ui: Azért nem kell megijedni, túlélem :-)

A játék

Az úgy volt, hogy...

... jött valahová a Mikulás, és mindenkinek hozott valamit. Rengeteg különböző okból kifolyólag az én kis Pettyemnek mást mint másoknak. (És erről senki sem tehet, és ez a legkevésbé sem szemrehányás részemről.) Nagyon figyeltem, de nem láttam az arcán irígységet, csak csodálkozva nézte azt, amire talán ő is nagyon vágyik. Nehéz ügy ez: rengeteg a (szerintem) lökött, értelmetlen és piszok drága játék, a mai gyerekekre ömlik a reklám, nehéz megtanítani őket igazán vágyni valamire, valamint nem tudok és nem is akarok mindent megvenni neki, csak van az a helyzet, (amit még nem felejtettem el) mikor már mindenkinek olyan van az oviban (suliban) és az embergyerek meg vágyik rá... És mikor emberanya a szemtanúja egy ilyen jelenetnek, akkor minden érvét és szent meggyőződését a sutba vágva, legszívesebben hanyatt-homlok rohanna egy játékboltba megvenni a vágyott förmedvényt az ő kicsi kincsének. Szerencsére ez megint több okból nem lehetséges, úgyhogy marad a beszélgetés. Kifaggattam a gyerkőckét, hogy nem-e volt szomorú, amiért ő nem kapott olyat (meg ne kérdezze senki, hogy mit is, mert nem tudtam megjegyezni a nevét sem)? És az én Tündérkém azt válaszolta: "Nem anya, csak egy kicsit. Mert tudod, még kaphatok karácsonyra akár, és ha nem, az se baj, mert egy játék nem a világ!" És akkor megnyugodtam... :-)

Ui: ... és a legjobb, hogy ezek után Ildó teljesen magától azt mondta, hogy idén karácsonykor szeretne odaadni pár játékot a szegény gyerekeknek!

Advent

Az idei adventi koszorúnk Ildó kívánsága szerint készült. Egy újságban kinézett magának egy tündéres alkotást, és közölte, hogy a miénk is ilyen legyen. Háááááát.... föl kellett kötnöm a csipkés tangát :D, de nekiláttam. Végül aztán maradt a tündér, mint fő motívum, és lett belőle ez:

Az adventi naptár pedig idén villám gyorsan (mert rohamosan közeleg a vizsgaidőszak), az utolsó percben (tegnap este) és nagyon költséghatékonyan készült. Hozzávalók: egy darab ünnepi ajándékzacskó, egy karácsonyi csipesz, három darab fehér papírlap, karácsonyi süteményszaggató formák, ceruza, olló, és öntapadós számok. No meg a belevaló kis meglepetések...

Elkészítés: sütiformát a papírra tenni, körberajzolni, kivágni, számokat felragasztani. Aztán nincs más teendő, csak minden éjjel kicserélni a számos kis formát és belecsempészni az ajándékot. :-)

És a mai nap legnagyobb élménye: Ildónak levelet írt a Mikulás (magyar hangja: anya)!!! A levelet a postás hozta és mikor hazaértünk az oviból, az asztalon várta a lányzót. Volt nagy csodálkozás!!! Először is igazi levelet kapott! Aztán pedig megtudtam, hogy a "Mikulás tényleg létezik Anya!" és figyelteti őt a manóival (ez utóbbi a levélből derült ki), és nemsokára jönni fog és ő nem is egy, hanem két tiszta csizmával fogja várni. A Télapó megdícsérte a lánykát, hogy milyen sokat tanult az elmúlt évben és tett néhány javaslatot a jövőre vonatkozóan, mint például kevesebb hiszti, több fogmosás. :D Nem tudom, hogy végül mennyire fogadja meg ezeket a jótanácsokat, de a délután és az este mindenesetre manócsapdák kiagyalásával és legóból való készítésével telt, és ezer olyan  kérdés megválaszolásával, hogy: "Miért láthatatlanok a manók?", "Van telefonja a Télapónak?", "Éjszaka a manók alszanak vagy figyelnek?" és a kedvencem: "A manók felvesznek engem videóra és aztán lejátszák a Télapónak?"

Milyen jó nekem...

Október 15-én láttam őt először.
Aznap tökéletesnek láttam a világot. Reggel nem volt hideg, időben jött a vonat. A mobilomon rádióztam, aztán pedig a legkeblencebb zenéimet hallgattam. Suliba mentem, amit imádok, és különben is előre örültem az egész napnak. A metróból felfelé jövet megvettem a kedvenc reggelimet és kávét, három cukorral és nekivágtam az aluljárónak. A szokásos lendülettel robogtam a lépcső felé, amikor megláttam egy korombeli lányt. A földön ült, takaróba burkolva, piros kabátban és a hosszú haját fésülte. Általában nem túl lassú a felfogásom, de most a lépcső tetejéig vitt a lendület, mire felfogtam amit látok, és a mélységes döbbenettől gondolkozni tudtam. Az első ami átvillant az agyamon, hogy ha fésülködik, akkor még nincs régen az utcán.  Aztán az, hogy nem hiszem el. Soha nem láttam még ilyen fiatal nőt az utcán élni. Hogy kerülhet ide egy lány? Két hete még biztosan nem volt ott. Visszamentem hozzá... Később aztán persze jól felhúztam magam azon, hogy milyen világban élünk... Hogyan kerülhetett az utcára? Mennyire félhet és fázhat éjszaka? Hol a családja? Volt-e egyáltalán? Barátok, ismerősök? Az nem lehet, hogy egy embernek ennyire nincs senkije... 

Sulis péntekeken sokszor Ildi barátnőmnél alszom. Mikor elmeséltem neki, az első amit mondott: "Ha még fésülködik, nem lehet régen az utcán." (Nos többek között ezért (is) ő a legjobb barátom.) Arról is beszélgettünk, hogy nincs olyan ismerősünk, akit ne fogadnánk be a lakásunkba, ha az utcára kerülés fenyegetné.
Azóta minden második héten "találkozom" a lánnyal. Nem tudok csak úgy elmenni mellette. Ma válaszolt arra a kérdésre, hogy mire lenne szüksége. "Sapka, sál és esetleg talán egy kabát. Mert nagyon hideg van. Ha majd legközelebb erre jársz."  Holnap megyek. Félek, a következő két hét alatt megfagyna...

Közben hetek óta gondolkozom a lányon, és magamon is. Először is minden problémám eltörpült, némelyik teljesen el is tűnt. Van egy csodálatos kis gyerekem, aki egészséges. Én is az vagyok. Van akaraterőm, kitartásom, némi eszem, szorgalmam. Van igazi barátaim, családom. Van munkám. Van lakásom, ahol van fűtés, meleg víz, étel, ágy, takaró, ruhák, könyvek, haszontalan apróságok. A saját kereteim között azt csinálok amit akarok, tanulhatok, mindig van kihez szólnom és kihez fordulnom a gondjaimmal. Milyen jó nekem! Mindenki szereti azt hinni magáról, hogy erős és kitartó, ezzel én is így vagyok. Most már viszont úgy gondolom, hogy könnyű nekem adott körülmények között, a mögöttem álló hátországgal. Valószínűleg egyetlen éjszakát sem bírnék ki az utcán... Soha nem akarom megtudni, de:

Vajon ha csak két szatyrom volna mit pakolnék bele?
Felkelnék reggel, ha nincs miért?
Hova mennék ha nem maradhatnék azon a helyen, ahol aludtam?
Mennyire félnék egyedül, éjjel az utcán?
Meg tudnám védeni magam ha valaki bántana?
Mi az erősebb: a félelem vagy a kimerültség?
Milyen lassan múlik el az éjszaka, ha csak hajnalban mersz elaludni, ha már járkálnak melletted a közömbös emberek, de te mégis ettől érzed magad biztonságban?
És van innen kiút?
Mi vezet egyáltalán ide?
Mennyire hideg a tél, ha esélyed sincs egy meleg, zárt helyiségre?
Milyen úgy a földön aludni, hogy tudod feletted egy szálloda van, ahol fűtés van, ágy, takarók?
Hogy mehetnek el mellette oda se nézve az emberek?
És mikor hal meg valakiben a remény? Meddig fog fésülködni az a lány?
Az iskolában a héten az alapvető emberi jogokat tanultuk. Többek közt az élethez és az emberi méltósághoz való jogot. Fűtött, meleg tanteremben hallgattuk az elméletet, amely köszönőviszonyban sincs a gyakorlattal, hiszen tőlünk alig háromszáz méterre emberek alszanak az aluljáró kövén, méltatlan körülmények közt. Nem akarok abba belemenni, hogy ki, miért és hogyan kerül oda. De egyre többen vannak...

A nagy Ő

Már nagyon régen szerettem volna rátalálni.

Tudtam, ha nagyon akarom, akkor egyszer úgyis megérkezik az életembe.

Eddig is volt valakim, de ő csak "kölcsönbe" volt az enyém, és az úgy nem az igazi.

De most végre...

Ugyebár minden kezdet nehéz, nos ez ránk is igaz.

Még tanulgatjuk egymást, illetve főleg én őt.

Szegénykém három nyelven kommunikálna velem (angolul, németül és franciául), de én csak angolul értek, és bevallom a tudásom már erősen megkopott, no és van amit nehéz szótárral a kézben csinálni.

A nyelvtudás hiányát a sokévig tapasztalattal próbálom pótolni, és ő ezt engedelmesen tűri.

Ami biztos, hogy a karácsonyi ajándékokat együtt fogjuk elkészíteni, a többit majd meglátjuk...

Ui: közös képünk még nincs, de azért róla már csináltam egyet :-)

Ildikó Róza

Nagyon régen szeretném kiírni magamból mindazt ami most következik. Van amit nem tudok szavakba önteni, de valaki már megtette "helyettem". Az Éva magazin 2007. áprilisi számában megjelent egy cikk, ami sokkal később és teljesen véletlenül (?) került a kezembe, és nagyon sokszor merítettem belőle erőt és kitartást. A szerző neve Alisa Valdes-Rodriguez, a cikk címe: Alex nem normális? és minden, a bejegyzésben szereplő idézet a cikkből származik.

Ildó teljesen átlagos baba és kisgyerek volt. Mindent teljesen időben és rendesen kezdett csinálni. Kivéve a beszédet és az alvást. Az előbbit teljes erőbedobással kezdte, az utóbbi ellen mindig minden erejével az utolsó pillanatig küzdött. 22 hónaposan már teljes mondatokban beszélt, és egész nap be sem állt a szája. Elaludni viszont mindig is utált, a lecsukódó kis szempilláit minden erejével megpróbálta nyitva tartani. Rendszeresen látta őt doktor néni, védőnő. Soha senkiben nem merült fel, hogy bármelyik is különösebb problémát jelentene. Aztán két és fél évesen bölcsibe kellett adnom. Sokat sírt utánam és utált ott lenni. De még itt sem gondolt senki arra, hogy bármi probléma lenne vele. Itthon sokat foglalkoztunk, beszélgettünk vele. Kívülről tudott sok-sok mondókát, dalt és ismert például egy csomó dinoszauruszt. Aztán jött az ovi. "Rendes" állami óvoda. Ha a bölcsit "csak" utálta, az ovit szívből gyűlölte. Én pedig gyűlöltem minden reggelt amikor ott kellett hagynom, és rohantam érte minden délután. Nem tudott a többi gyerekkel együtt játszani, már ismerte az összes mesét, mondókát, éneket, és öntörvényűen ment a saját kis feje után, sokszor nem fogadott szót az óvó néniknek. És persze egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán aludt délutánonként. Azt javasolták, hogy vigyem el őt pszichológushoz, de a foglalkozások nem hozták meg a várt sikert, mert Ildi mindig is remekül érezte magát, mikor egy felnőtt ember teljes figyelme felé fordult, és persze a közösségben jelentkező problémák sem jelentkeztek. Aztán egy januári reggelen, az óvó néni az ajtóban állva közölte velem, hogy szerinte Ildikó autista. Akkor még nem tudtam, hogy ezt csak és kizárólag klinikai szakpszichológus állapíthatja meg ezt egy gyerekről, hosszú és alapos vizsgálat után. "A szívem megrepedt. De nem úgy, mint a költőké. Inkább úgy éreztem, min ha a stopli szétrúgta volna a lábszáramat. Összeomlottam, fuldokoltam, levegőért kapkodtam, de hiába, nem volt levegő." De muszáj volt összeszedni magam. A család és az ismerősök akik ismerték Ildit, első hallásra visszautasították már a gondolatot is. Én meg mentem, olvastam, kutattam és vittem Ildót továbbra is a pszichológushoz, most már azért, hogy megmondja, tényleg autista-e? És közben másik óvodát kerestem neki. Februártól egy másik, nem "rendes, hagyományos" oviba került. A problémák egy időre megszüntek. A szakvélemény szerint a gyerekem nem autista, viszont értelmi fejlettsége megelőzi érzelmi és szociális fejlődését, ami hozzájárulhatott az óvodai konfliktusokhoz. Amikor már teljesen megnyugodtam, egy ünnepség után egy szülő közölte velem, hogy szerinte teljesen nyilvánvaló, hogy Ildikó a viselkedése alapján autista. Közben az óvó nénikkel való beszélgetések során kiderült, itt is előjött az a probléma, hogy Ildi nem fogad szót és nem mindig hajlandó azt csinálni amit a többiek. És (ez újonnan felmerülő gond volt) nem néz annak a szemébe, akivel beszélget. Egy másik pszichológushoz kerültünk. Arra gyanakodtak, hogy Asperger-szindrómája van. "A betegség a szociális képességek súlyos fogyatékosságával, valamint bizonyos beszűkült viselkedésminták ismétlődésével jár. Az Asperger-szindrómával élő emberek abban különböznek a többi autistától, hogy intelligenciájuk átlagos vagy átlagon felüli, nyelvfejlődésük pedig látszólag átlagos. Az arckifejezéseket és az egyéb társadalmi jeleket azonban nem tudják értelmezni." Fejlesztésre kezdtünk járni. Az új pszichológus szerint Ildikó nem autista, nem aspergeres, viszont igen tehetségesen elkényeztettük. Tény és való, itthon mindig minimum két, de inkább négy felnőtt állt mindenben a rendelkezésére és anyuka (igen, én) az emberundora, és jó pár egyéb ok miatt a lehető legritkábban vitte játszótérre, játszóházba és nyilvános rendezvényekre, közösségbe. Minden erőt összeszedve próbáltunk a helyzeten változtatni és kutatni, olvasni, valamilyen segítséget, megoldást találni. Találkoztunk egy anyukával is, aki több autista gyermeket nevel. Ő is határozottan elutasította, hogy Ildi autista lenne. Aztán a kezembe került a bevezetőben említett cikk. A szerző már keresztül ment mindenen, amin én. Nála is kiderült a nagy igyekezetben kicsit elrontották a nevelést. A kisfiáról, Alexről kiderült hogy zseni. Én nem állítom, hogy Ildi zseni, de sok dolog van amiben tehetséges. "A tehetséges gyerekek, csakúgy, mint az aspergeresek, megrögzötten érdelődnek tárgyak vagy dolgok iránt. Társaságban viszont ügyetlenek és elveszettek." És sok dolog van, ami kimaradt az életéből, a nevelésem következtében. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mit és hol rontottam el. Teljes erőből próbálom helyrehozni. Ildi egyre kitartóbb, türelmesebb, és már régen a szemébe néz annak, akivel beszélget. Egyébként az anyukám szerint kétévesen nem voltam hajlandó ránézni a fényképész bácsira, mert nem volt nekem szimpatikus. És ezt ezekkel a szavakkal közöltem is vele. Mármint a fényképész bácsival. És sokszor nem viselkedtem úgy ahogy kellett volna. Tehát ezt örökölhette tőlem is. Mint ahogyan sok minden mást is. Nem tudom és lehet hogy nem is fontos. Ami viszont az, hogy szeptemberben Ildi iskolába megy. Még nem tudom, hogy hova. Sokat kell még addig mindkettőnek "dolgozni". És külön köszönet mindazoknak akik mellettünk állnak és segítenek ebben! "Az emberek azt képzelik, a tehetséges gyerek mindig kiválóan teljesít. Épp fordítva! A legtöbben fel is adják, mert nem bírják elviselni tulajdon másságukat." Én ezt nem akarom. Az én kislányomnak csodálatos kis lelke és rengeteg esze van. Tehát: "Egy életen át tartó viaskodásra készülök. Mert rájöttem, a gyerekneveléshez nem elég szeretni a gyerekünket, és hagyni, "hogy a génjei vigyék". Meg kell küzdenünk azért a jogáért, hogy önmaga lehessen. Furcsaságát nekünk magunknak kell megismernünk és megvédenünk, nehogy legyőzze az ostobaság. Örökös harcot fogok vívni, hogy szabadon szárnyaljon a lelke és hogy soha senki ne becsülje le különleges lényét."

Szülinapiság

Ma van az én Mamikám 88. születésnapja! Isten éltesse sokáig!

Törpéletes vasárnap :-)

Egy tökéletes vasárnap úgy indul számomra, hogy lebotorkálok a lépcsőn (nem mellékesen: nem esem le róla) a konyhába és megkomponálom a reggeli háromazegyben kávémat, és közben a rádióban felcsendül egy dal amit nagyon szeretek. Ha nagyon tökéletes napra törekszünk, akkor mostanában ez a dal a Cicadal a Macskafogóból (ahogy Ildi hívja), Harcsa Veronika és a PASO előadásában. Ilyenkor ütközésig feltekerem a hangerőt, Ildót három másodpercen belül lecsalja a zene, és ketten együtt táncolunk egyet pizsamában, amíg a család jelen levő része rajtunk röhög nevet.

Ez a reggel ugyan nem így indult, a rádió nem volt szíves nekem tetsző zenét sugározni ma reggel, de azért nem maradtunk Cicanóta nélkül.

Tegnap este elhatároztuk, hogy moziba megyünk, megnézzük Sammy nagy kalandját. A tömegközlekedéssel elérhető mozik közül a Mamutban játszották a filmet, foglaltunk helyet, és ma reggel felkerekedtünk. Mozi előtt elmentünk az M-betűs gyorsétterembe, ami Ildónak mindig nagy alkalom, mert nem járunk túl gyakran, és persze gazdagabbak lettünk egy újabb létfontosságú játékkal, ami nélkül nem élet az élet. A film 3D-s volt, ami engem még mindig lenyűgöz, de ezt a mesét különösen szívembe zártam. Igazából nem egy nagy történet, de nagy része az óceánokban, víz alatt játszódik, (imádom ami víz és sok és víz és víz és víz...) és egyébként is nagyon csodáltam a víz alatti világot, az alkotók fantáziáját és a minden részletre kiterjedő figyelmet. És végre egy rajzfilm, amiben senki nem gyilkolt meg senkit!!! A teknősöket pedig általában minden rajzolt formában komálom, és Sammy tényleg állati aranyos volt a kis buksi, kerek fejével. Mozi után úgy döntöttük, hogy felsétálunk a várba. Átbaktattunk a bécsi kapun, megnéztük a Mátyás templomot, a Halász bástyát, a Hilton aljában a marcipán múzeumot. Amikor kijöttünk a kis tér fölött cigányzene szólt a bástyáról, és az én kis Pettyem körbetáncolta az egész teret. Aztán még elsétáltunk a "Palotához", körbejártuk kívülről, egy öt forintost átalakítottunk emlékéremmé, utána pedig lesiklottunk a Siklóval. Ildi körbecsodálta a "nullakövet" és ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjünk át a Lánchídon. Neki lett volna még ereje tovább sétálni, de nagy nehezen meggyőztem, hogy szálljunk buszra. Azt mondanom se kell ugye, hogy közben egész nap csacsogot és kérdezett... :-)

És hazafelé az állomásról, Ildi mögöttem ült a bringán, kapaszkodott a derekamba, egyszer csak megszólalt: Anya, énekeljük el a Cicadalt! Jó kérés ez, egy enyhe lejtőn felfelé, egy húsz kilós potyautassal a bringán, kattogó térdekkel és nem nulla, hanem mínusz énekhanggal, de elénekeltük. Ugyan ezzel valószínűleg sikeresen visszatartottuk fél Göd lakosságát attól, hogy ezentúl sötétedés utána az utcára merjen lépni, de nekünk tökéletesen zárult a napunk!

 

Utóirat...

Nagyon nehezen született meg ez a bejegyzés. Már az előző hétvégén is két estét töltöttem el a gépem előtt, de sehogy nem sikerült az érzéseimet szavakba önteni. Aztán a hét közepén, Margó néni blogján találtam két idézetet, ebből az egyiket idézni is fogom, mert nagyon a hangulatomhoz való. De még mindig nem sikerült kiírnom magamból amit gondoltam. Aztán megint találtam nála egy bejegyzést, valakiről akit ő nagyon szeretett. Lenyűgözött, hogy milyen szépen és nemes egyszerűséggel tudott megosztani ilyen fájdalmasan gyönyörű történetet. Én nem biztos, hogy képes leszek rá így átadni amit gondolok, de most itt ülök, és legalább megpróbálom...

Szóval múlt héten volt mindenszentek és a halottak napja. Sajnos nagyon sok olyan ember van, aki ilyenkor (is) eszembe jut. Vannak akiknek a halálát a mai napig nem tudom igazán elfogadni és elhinni. Sokszor gondolkozom azon, hogy mondtam-e nekik hogy szeretem őket (elégszer), és bánok minden egyes alkalmat amikor esetleg valamelyikőjüket megbántottam, akarva vagy akaratlanul. Azon is elgondolkozom sokszor, hogy mindent megtettem-e érte, értük, amikor még megtehettem. Akkor, az amit és ahogy tettem nyilván úgy tűnt számomra helyesnek, és legtöbbször még most is úgy gondolom, hogy ismét úgy cselekednék, de...

Ezen a hétvégén, mikor útra kelt a fél ország, eltűnődtem azon is, mennyire szomorú dolog, hogy évente egyszer sokan felkerednek és elmennek a temetőkbe, a halott szeretteikhez, rokonaikhoz, de az élőkkel való találkozást a legtöbben egyre csak halogatják. Persze nyilván rengeteg oka van és lehet ennek, de sajnos bármikor eljöhet a pillanat, amikor már nincs kihez menni.

Félelmetes hírek jönnek mostanában korombeli ismerősökről, barátokról, rokonokról, gyógyíthatatlan vagy súlyos betegségekről. És lenyűgöz ezeknek az embereknek és családtagjaiknak a bátorsága, kitartása és lelki ereje. Vajon honnan merítenek erőt a mindennapokhoz? Persze sajnos én is tudom, hogy mikor az ember benne van valami nagy bajban, akkor legtöbbször nem gondolkozik, hanem csak csinálja a dolgát, a kezelést vagy a segítést, mert muszáj. De akkor is...

Hétvégén volt két film is, az Utóirat: Szeretlek és az Édesek és mostohák. Mindkettőt láttam már párszor, az utóbbinak rendszerint végig is bőgöm az utolsó óráját. Most mindkét filmben az a gondolat fogott meg, hogy milyen lehet azzal a tudattal élni, hogy neked hamarosan el kell hagynod a szeretteidet, és megpróbálni feldolgozni azt hogy a te szerepedet előbb-utóbb valaki más fogja átvenni az ő életükben. Az Édesek és Mostohákban el is hangzik. A mostoha elmondja, hogy attól fél, mi lesz ha majdan a kislány az esküvője napján arra fog gondolni, bárcsak az anyja lenne mellette őhelyette, mire az anya azt válaszolja, ő pedig éppen attól fél, hogy nem fogja. Azt hiszem enyhe kifejezés erre az, hogy embertpróbáló. Minden tiszteletem azoké, akik nem őrülnek bele abba a tudatba, hogy bármelyik nap lehet az utolsó, amit a gyerekeivel töltenek, és soha nem fogják látni őket felnőni, miközben megpróbálják különlegessé és felejthettelenné tenni a mindennapokat. Mit lehet ilyenkor kívánni? Persze azon kívül, hogy történjen csoda és gyógyuljanak meg? Erőt és kitartást. És meg lehet próbálni segítséget nyújtani, akármilyen apró, pici dologban. Néha elég csak csendben ott lenni és hallgatni is... És odafigyelni a saját családunkra és szeretteinkre, velük lenni, időt és szeretetet adni nekik. És még valamit, amit én személy szerint tavaly ilyenkor nagyon megrendelülve tapasztaltam. Sokan mondták nekem, hogy imádkoznak értünk. Számomra a vallás valahol a legbelsőbb magánügy, az hogy valaki kiben, hogyan, milyen gyakran és hisz-e egyáltalán, és minden egyes alkalommal meg tudott hatni az, aki ezt a magánügyét mintegy ajándékba adta nekem, néha egészen váratlan helyzetben.

És az idézet, amit az elején ígértem:

"A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán. " (Müller Péter)

Szeretném ha tudnátok, hogy élt ezen a földön, egy nagyon értékes, okos, szeretnivaló és bátor fiú, akinek október legvégén lett volna a születésnapja, de már sajnos évek óta nincs velünk. Számomra a halála feldolgozhatatlan és még sokáig az is marad. És nem én vagyok az, akinek a legjobban hiányzik...

Nekem mindig nehezen ment az érzelmeim kimutatása, és bár sokat fejlődtem e téren, azért bőven van még mit tanulnom. Ma este kimentem a kertbe, nekidőltem a ház falának és nagyon sokáig néztem a gyönyörű, csillagos sötét eget. Remélem, hiszem, hogy van ott fent egy ország...

De ami ennek a sok gondolatomnak a lényege, hogy örüljünk annak hogy élünk, egészségesek vagyunk, a problémáinkat meg tudjuk oldani, és főleg ne féljünk kimondani azt hogy szeretlek, ne várjuk meg amíg az élet vagy sors rákényszerít, vagy ami még rosszabb, elveszi végképp a lehetőséget...

Kátya



Az igazán jó barát...

nem hagyja, hogy hülyeséget csinálj. Egyedül... :-)

Ugye T.I.? :-)

Játszom...

Van egy új játékom. Kell hozzá minimum egy férfiember és személyes beszélgetés. Ősz van, hideg, hamar előkerül a fűtés kérdése. Szinte leírhatatlan a hatás, amikor bedobom a szót: levegőkazán.
A reakció mindig a következő:
Pillanatnyi zavar, hogy jól hallottak-e?
Aztán mély döbbenet jelenik meg az arcukon: ez tök hülye!

A többség ezt gyorsan palástolja, jön helyette a tekintetükbe a szánalommal vegyes lenézés: "Szegény, kis buta nő! Biztos egy női magazinban olvasta és tényleg elhiszi hogy levegővel lehet fűteni."

Majd megérkezik nem kevés fölény és felsőbbrendűség, hogy nem véletlenül ők a teremtés koronái.

Eddig még nem akadt kivétel.

Most már direkt keresem az alkalmakat, hogy szóba hozhassam.

Egészen jól elmulattatnak. :-)

Azért megjegyezném, hogy inteligensebb példányok miután hazamennek és utánaolvasnak a neten, következő találkozáskor vetnek rám egy elismerő pillantást. Némely különleges egyedek még be is vallják: igazad volt. :-)

Ui: Aki játszani akar, előbb olvasson utána a témának! :-)

Idősek világnapja

Október 1. az idősek világnapja. Mindenki aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy megteheti, hívja fel a nagyszüleit és szüleit! És ne csak ma...

"Ha eljön majd a nap, amikor már öregnek látsz, pedig még nem is leszek az, kérlek, légy hozzám türelmes és próbálj megérteni. Ha leeszem a ruhámat., ha nem tudok rendesen felöltözni. Légy türelmes. Jussanak eszedbe azok az idők, amikor én tanítottalak erre! Ha beszélek Hozzád, és ezerszer elismétlem ugyanazt a dolgot, ne szakíts félbe, hallgass végig. Amikor kicsi voltál, ezerszer kellett elolvasnom ugyanazt a mesét, míg el nem aludtál. Ha nem akarok megmosakodni, sem ne szégyeníts meg, sem ne feddj meg érte. Jusson eszedbe az a millió ötlet, amit kitaláltam, hogy rá tudjalak venni a mosdásra. Ha látod, hogy milyen tudatlan vagyok a technikai újdonságokkal kapcsolatban, adj elég időt, és ne nézz rám gúnyos mosollyal. Megtanítottalak sok mindenre, hogy egyél jókat, öltözködj szépen, hogy hogyan nézz szembe az élettel. Ha néha nem emlékszem dolgokra vagy elvesztem beszélgetésünk fonalát, adj gondolkodási időt, hogy eszembe jusson, és ha még sem sikerül megtennem, ne légy ideges, és ami a legfontosabb, az nem a mondanivalóm, hanem az, hogy veled legyek, és figyelj rám. Ha valaha nem akarok enni, ne eröltesd. Jól tudom, hogy mikor kell ennem és mikor nem, Ha gyenge lábaim nem engednek sétálni... . nyújtsd a kezed, ugyanúgy, ahogy azt én tettem, amikor te tanultál járni. És amikor egy napon azt mondom neked, hogy nem akarok tovább élni, hogy meg akarok halni, ne légy dühös, egyszer ezt is meg fogod érteni. Próbáld meg megérteni, hogy a koromat nem megéltem, hanem túléltem. Egy nap majd megérted, hogy minden hibám ellenére, mindig a legjobbat akartam neked, és hogy az utat szerettem volna előkészíteni neked. Nem érezhetsz sem szomorúságot, sem dühöt vagy tehetetlenséget, ha a közeledben vagyok. Mellettem kell lenned, próbálj meg megérteni, és segíts nekem, ahogy azt én tettem, amikor megszülettél. Segíts járnom, segíts befejezni az utam szeretettel és türelemmel. Megfizetlek majd egy mosollyal és azzal a mérhetetlen nagy szeretettel, amellyel mindig szerettelek." Ismeretlen szerző

Az öregember és a pokróc

Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte...

Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.

Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.

Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:

- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd a nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.

Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:

- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.

Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.

Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:

- Mi van nagyapáddal?

- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.

- Hogy?

- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.

- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?

Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:

- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.

S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette a kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.



Szülinapiság

Ma van az anyukám szülinapja! Kíméletből nem éneklem el, hogy boldog szülinapot, jó? :)
De azért nagyon boldog születésnapot!

A könyv: a lélek eledele

Ezt a mondatot teljesen véletlenül :) hallottam meg, mikor szombaton bekapcsoltam a tévét.  Már elég régen akartam írni a könyvekről, csak hát az idő... De most, hogy kaptam egy gyönyörű posztot Margó nénitől, úgy gondoltam, hogy nem halogatom tovább! (Hogy miért Ő a fontos, azt később megmagyarázom!)
Szóval, hogy mit is csináltam én ezen a nyáron a két kezemmel, mert végül is erről szólna ez a blog... Nem kell aggódni, azért a nyugalom megzavarására alkalmas tetteimet nem írom le részletesen! :)  Nos, a nyár nagy része úgy telt, hogy könyveket pakoltunk, ki és be, fel és le, át és vissza. Meg bútorokat. Íme a nappali szobám, előtte és utána.

 Az egészet (a polcok kivételével) én egyedül tologattam, húzogattam és néha nyúzogattam odébb, két kis csecse-becse kezecskémmel. Lógott is a  b  a nyelvem rendesen. És örök hála a tesómnak és Ropikának akik ki és felcipelték a kanapét (is)!
A nappaliba is sikerült berámolásznunk (és előtte kiporszívózni, kiporolni) egy-két könyvet (a legtöbb polcra két sorba):

Szóval a könyvek...
Egyszer Vekerdy Tamás egy előadáson azt mondta, hogy az olvasás nagyon jó érzelmi biztonságot épít fel a gyerekekben. Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, nálam működött. Mindig is meginghatatlanul biztos voltam magamban, és abban, hogy amit csinálok az jó (még akkor is, hogyha később kiderült, hogy nem is annyira). Nem csináltam gyerek és kamaszkoromban nagy hülyeségeket. Egyrészt, mert nem értem rá: sokat olvastam. :) Másrészt tudtam, hogy "mi a jó és a rossz" (na jó, nem vagyok ennyire okos, ezt kéretik leegyszerűsítve érteni), minek mi a következménye, tehát nem  ittam, nem drogoztam, stb.
De a könyvek nekem máshogy is érzelmi biztonságot adnak. Most hogy kikerült a szüleim könyvtárának jelentős része, most tudatosult, hogy milyen jó ránézni azokra a könyvekre, amik évekig körülvettek otthon, hogy hazajött hozzám kicsit a régi otthonom, a gyerekkorom.
És a főiskolán múlt hét szombaton szociológia órán is elhangzott, hogy milyen sokat jelent a kultúrális tőke. Behozhatatlan előnyt jelent egy kisgyerek számára, ha eligazodik a kultúrális világban. És ezt én is így gondolom, ha tud olvasni, hozzá van szokva a könyvekben való kereséshez, hatalmas előnyt kap az életben.
És itt jön a képbe (juj de csúnya megfogalmazás, bocsánat) Margó néni. Engem Ő tanított meg olvasni (és írni is). Hogy mennyire vagyok hálás ezért??? Csak úgy tudom elmondani, hogy mikor megkért engem és az öcsémet, mikor mindketten felnőttünk, hogy tegezzük őt, akkor összenéztünk, és a legnagyobb tisztelettel, de visszautasítottuk, mert mindketten úgy éreztük, hogy ez lehetetlen. Nekünk Ő "A" Margó néni és olyan sokat kaptunk tőle az évek során, hogy úgy gondoltuk, még a tisztelet teljes tegezés sem fog menni.
Mit is jelent nekem az olvasás? Az hogy tudom mikor melyik könyvet kell levennem a polcról, és hol kell kinyitnom ahhoz hogy megtaláljam azt a részt, ami illik az aktuális hangulatomhoz??? Elmondhatatlanul sokat. Megismerhetem az olvasással mások gondolatait, érzéseit, utazásait, életekben és fantáziákban kalandozhatok. Tanulhatok is az olvasással. Az olvasás egy örök szerelem, aki nem hagy el, nem csal meg, és nem csalódom benne. Kinyitja nekem a világot. Hát hogyan lehet tegezni azt az embert, aki neked adta az egyik legfontosabb kulcsot ahhoz, hogy megértsd a világot?
Vannak könyvek amiket gyakorlatilag ronggyá olvastam, némelyeket kétszer is. Vannak amiknek a hálószobámban kell lenniük, hogy mindig láthassam "őket". Van, "akit" minden évben el kell olvasnom. És vannak olyan könyvek, amiket egyetlen egyszer olvastam csak. Ennek két oka lehet, az egyik, hogy egyszer elég volt, jó volt, tetszett, de semmi különös. És vannak azok, amiket nem tudok még egyszer kinyitni, annyira nagyon megrengették kicsiny világomat. Ők is ott ülnek a polcon, mert muszáj tudnom, hogy az enyémek (ennyit arról, hogy nem ragaszkodunk tárgyakhoz :) ) és távolról csodálom őket, tudom hogy mi van bennük, és remélem, hogy egyszer még lesz erőm kinyitni őket.
Nem tudom, hogy mások hogyan olvasnak. Én gyorsan, csak ránézek egy oldalra, és látom az egészet, és értem a szavakat, mondatokat, nem kell soronként elolvasnom őket. Persze mikor könyvet olvasok akkor én is megyek sorról-sorra, de mikor például keresek valamit, egy szót, egy nevet, egy idézetet, akkor sokat segít, hogy egyből "értem" az egész oldalt, és megüti a szemem amit kutatgatok.
És a kicsi Pettyem. Ildó még nem tud olvasni, de nagyon szereti, ha mesélnek, olvasnak neki. Szereti nézegetni is a könyveket, ő még így "olvas". Már egész kis saját könyvtára van:

Soha nem felejtem el, hogy két évesen a Mikulás hozta ajándékok közül (csoki, mandarin, mogyoró és egy leporellós könyv) a könyvnek örült a legjobban, és én milyen nagyon büszke voltam rá! És ez szerencsére a mai napig így van. Úgy gondolom, hogy ami tőlünk telhető, a kultúrális tőke terén megadjuk neki. Kevés olyan téma van, amihez nem fog találni itthon könyvet. Ma például Árpád és Géza fejedelemről beszélgettek a Papával. Történelemből, főleg második világháborúból akár doktorálhat is... :)

Margó néni kedvenc könyve A kisherceg. (Ezt már 23 éve tudom ám!) Milyen vékony kis könyvecske, és milyen sok benne a mondanivaló. Bármikor olvasom mindig másról szól, és mégis mindig ugyanarról.

"Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

"Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít."

"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

"Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek - mondta a kisherceg. - Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak..."

"A virágok gyöngék. Tudatlanok. Úgy védekeznek ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel."

"Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez éppen elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillatn. "Ott van valahol az én virágom" - gondolja magában."

"Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállaja vele..."

"S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem."

"Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom..."

És már itt is vagyunk a barátoknál! A lélek legeslegfontosabb "eledelénél". Akiket mi választunk magunknak és mindig számíthatunk rájuk. De ez már  egy másik bejegyzés témája lesz...

A lépcső...

Remélem a cím elég sejtelmesen hangzik! :) A történet már sokkal egyszerűbb, leestem (már megint) a címszereplőről. Most aztán van húzódás, zúzódás, kenegetés, fáslizás meg fájongás... Tanulság? Az is van! Fa lépcsőn nem nyargalászunk zokniban!

Ajándék

Olyan, de olyan ajándékot kaptam, kaptunk ma!!!

Margó néni! Nagyon köszönöm!

Kinyomtattam, hazahoztam. Mamácska is többször olvasta! Milyen szívet melengető érzés lehet ilyen szépet olvasni a gyerekünkről és tudni hogy remekül megállta a helyét az emberi kapcsolatokban és a barátságban!!!

Egy dolog ami különlegesen megmelengette a szívemet: a válaszott család!

És hogy miért nem vigyáz ránk jobban a sors? Biztos van oka ennek is! És ahogy Gézu szokta mondani, ha nem halunk bele, erősebbek leszünk tőle! És mi nem halunk bele!!!! Addig biztosan nem amíg ilyen emberek és barátok állnak mellettünk!!!

Még egyszer köszönöm és fogok válaszolni is, ígérem!

Véletlenül (?) találtam

"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van." - mondta a nagyon okos Müller Péter :)

Mára ennyit gondoltam :)

Egy új blog

Ez most itt a reklám helye lesz. :) Ráadásul egy saját oldalamat fogom reklámozni! Éljen a szerénység! :)

Igen tudom, hogy van egy csomó elmaradásom, ígértem beszámolókat, ráadásul a fejem is tele van tervekkel, ezeket is mind szeretném hamarosan leírni, de most valami egészen más következik.

Csináltam egy új blogot.

Régen terveztem már, de valamiért a mai nap tűnt megfelelőnek az elindítására. Miért is? Két oka van. Az első, hogy ma Mária névnap van, és az én családomban, felmenőim között sok a Mária. (Mivel egy időben ez volt a leggyakoribb női név Magyarországon, gondolom más is van ezzel így! :) ) Két dédnagymamám, egy nagymamám volt Mária. Egy mindenképpen felejthetetlen nagynéném volt Mariska. Van egy csodálatos pótanyám, a "Mostikám", aki Marika. Van egy rokonom, szintén Marika, aki olyan kedves és szelíd és gondoskodó, amilyen én soha nem leszek, és egy számomra ismeretlen, nagyon beteg Máriában tartja a lelket. Van egy Marika néni, aki küzd a három unokája nevelésével és egy halálos betegséggel, és aki az én szememben egy hős. És vannak Máriák, akiktől olyan emberek kapták az életet, aki nagyon fontosak számomra. Mindannyiuk tiszteletére készült el pont ma az oldal. A másik ok, hogy teljesen véletlenül (??? :) ) a kezembe került ma egy cikk az Élő könyvekről. (Akit érdekel, megtalálható a Reader’s Digest 2010. szeptemberi számában.) Engem teljesen lenyűgözött ez a zseniális ötlet, aminek az a lényege, hogy a pár oldalas leírások alapján kiválasztod az „Élő könyved”, és már mehetsz is beszélgetni valakivel, aki elmeséli neked az életét, a nehézségeit az adott témában. A "módszer" az előítéletek leküzdését segíti az átlagemberek történeteivel, tehát nem igazán egyezik az én témaválasztásommal, de ugyanakkor valahol van egy közös pontjuk. Legalábbis én így éreztem, kíváncsi vagyok, hogy más is fogja-e érezni a közös alapot, a gondolataink, történeteink megőrzését és továbbadását?

Az én kis blogom ötlete először akkor fogalmazódott meg bennem, mikor családfa kutatás közben teljesen véletlenül (???) ajándékba kaptam egy történetet egy számomra a mai napig ismeretlen hölgytől, családom egy réges-régen élt tagjáról. Másodszor akkor jutott megint az eszembe, mikor eljött hozzánk a nagymamám barátnője. A nagyim már nem él, és mikor ott ült velem szemben az idős hölgy, akkor jutott eszembe, hogy a nagymamám is mindig magán hagyta a kalapját és a vállán a kendőjét, mikor valahova csak úgy beugrott pár percre. És akkor arra gondoltam, hogy ezt már elfelejtettem, és ha nincs ez a találkozás, vajon eszembe jutott volna valaha is? Ezek apróságok, de szép és szerintem fontos apróságok. És a harmadik ok: 16 éve ismerem a legjobb barátnőmet. Tavaly derült ki, hogy majdnem ugyanaz volt az ő nagymamája vezetékneve, mint az én dédnagyanyámé. Véletlen??? :)

Tehát a blogban családi történeteket szeretnék közzétenni. Azt hiszem mindent elmondtam, aki hallja adja át és nézze meg: itt!

Kátya

ps: És persze írjatok történeteket!!!

A lila...

... ruhás cipős nő

Az úgy volt, hogy… :) tegnap bejártam fél Pestet egy alkalmi cipőért, amiben megjelenhetek a csütörtöki évnyitón. Természetesen (?) fekete cipőt képzeltem el, mert az mennyire praktikus, mindenhez megy, stb., stb. Nem kaptam. Jelentem fővárosunk tele van, ronda, hegyes orrú, eszméletlen magas sarkú, csillogós, idétlen lábbelikkel. De egy kos nehezen adja fel, elmentem hát ma délután kicsiny városom kb. egyetlen cipőboltjába. Már a kirakatban megláttam Őt. De nem fekete volt, és ugye mondanom se kell, az egyetlen amelyiknek az ára magasan kiugrott a többi közül. Szorgalmasan felpróbáltam mind a kettő darab cipőt a boltban, amely megfelelt nem kicsit kényes ízlésemnek, fekete volt, nem borultam le róla és volt a méretemben. Csak hát egyik sem volt szerelem… Muszáj volt felpróbálnom Őt!!! És pont jó, és még éppen, hogy menni is tudok benne, (bár holnap még majd gyakorolnom kell) és … hát lila. De igazán, igazán tűsarkú! Kislánykoromban mindig tűsarkú cipőre vágytam, nos, így harminc évesen, már igazán valóra válhatott az álmom. :) Tehát megvettem. Aztán rájöttem, hogy egyetlen más lila ruhadarabom vagy kiegészítőm sincs, ami passzolna hozzá. Hazafele beugrottam a kicsinyke város egyetlen helyére ahol lehet bizsukat kapni. Pont kiárusítás van, kb. három darab fülbevaló volt már csak. Naná, hogy egyik sem lila! Azért bátran előadtam a kérésemet, és lássatok csodát, a pult alól előkerült egy lila nyaklánc fülbevalóval!!! Persze megnéztük a nagyon kedves eladó lánnyal és egy másik vevővel, hogy mennyire hasonlít a színe a cipőméhez, nos nem hajszál pontosan ugyanaz az árnyalat, de mivel az egyik a nyakamon lesz, a másik a lábamon, és majd igyekszem a kettőt nem túl közel vinni egymáshoz :), úgy döntöttünk, hogy tökéletes. És miután ennyi jó dolog történt velem, ezért a mai napot választottam ki, hogy beküldjek egy pályázatot, amiről csak akkor fogok mesélni, ha megnyerem. De egy ilyen mázlis napon, ami kicsit „szőke nősre” sikeredett, (de ez harminc évente belefér) miért is ne nyerném meg???

Kátya

A nyár utolsó napja

Vagy a tél első napja? Olyan hideg volt ma, hogy majdnem ráfagytam a bringámra. Főleg hazafele, amikor még az eső is esett. Elő is ásom a kesztyűmet, és holnap szégyen-nem szégyen fel fogom venni. :) De a lényeg, naptárilag ma még augusztus van (még vagy két órán át) és ez egy szép és hosszú nyár volt, ami kicsit egybefolyt számomra a szép és hosszú tavasszal. Nyaralni idén sem jutottam el, már nem is számolom mióta, de azért nem unatkoztam. Történtek persze nem túl jó, sőt rossz dolgok is ezalatt a pár hónap alatt, de „csak a szépre emlékezem” jeligére, lássuk most a nyár legszebb, legjobb eseményeit!
- Ildó. Mikor két hét nyaralás után hazajött. Mikor egy hét tábor után hazajött. Ahogy potyognak ki a fogacskái. Amikor egész nap rajzol, színez, ragaszt és „lemodellez” egy erdőt. Amikor moziba mentem vele. És mikor elkészíttettük az első személyigazolványát. Egy aranyköpése: a bolhapiac egy olyan hely, ahol mindent lehet kapni, bolhát kivéve. És még az is jó néha és röhögésbe fullad, mikor nem fogad szót… :)

- Sikeres vizsgák július közepén, és egy egészen szép bizonyítvány, amivel elméletileg bárhol el lehet helyezkedni.

- A „Múzeumok Éjszakája” amit Ildi barátnőmmel sétáltunk végig, a budai várból indulva, át a Lánchídon, keresztül a Váci utcán, végig az Andrássyn. Nem túl sok múzeumba jutottunk be, viszont végigröhögtük az egész napot! Ja és a bazilikánál rózsa alakú fagylaltot ettünk!

- Budapest Bár koncert a Margit szigeti szabadtéri színpadon. Hihetetlen zenei élmény a legjobbaktól. Lenyűgöző, hogy mennyi különböző ember és zenész mennyire „egy húron tud pendülni”. :) Remek előadás, nagyszerű dalok, sok humor. A legjobban azt imádtam, hogy látszott a zenészek is mennyire élvezik amit csinálnak. Rutkai Bori volt a legjobb (persze ha Kiss Tibit nem számítjuk, ugyebár :) ), annyira aranyosan „táncol”, mint egy szúnyog. És a kedvencem: a „Love me or leave me” Németh Juci és Mazz Swift előadásában… Ő volt az egyik vendég, és számomra nagyon érdekes végiggondolni, hogy milyen sorsok és kultúrák találkoztak akkor ott a színpadon. Annyira különleges, hogy idejön egy fekete nő New Yorkból és versenyt hegedül Farkas Robival (a közönség pedig leesett állal hallgatja).

- A főiskola. Még mindig alig tudom ám elhinni, hogy felvettek! :) Azt ugyan nem állítanám, hogy végigizgultam a nyarat, mert az esélytelenek nyugalmával indultam. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is még ilyen szintű tanulásra adom a fejem. Szeptember 10.-én évnyitó. Majd beszámolok! :)

- Visszavettem a „régi” nevem. Vicces, hogy mindkét szülőm megkérdezte, hogy hogyan is fognak akkor most hívni, mondtam is nekik, hogy Kovácsnak :D. Szóval újra hivatalosan is Simkó Katalin a billentyűzet mögött!

- Ildi barátnőm 30. születésnapja! Majdnem tökéletes nap volt, de mivel itten csak a jóra emlékezünk, de az a része meg nem publikus, legyen elég annyi, hogy nagyon jól éreztük magunkat!!!

- Úszás reggelente. Ezt nagyon imádtam. Reggel még aludt a ház, amíg én kilopóztam és eltekertem a strandig. Bevallom, az első alkalommal 10 perc után jól esett volna egy enyhébb újraélesztés, és utána nagyon nagymamásan úszkáltam, de aztán egészen jól belejöttem a régi formámba. A legjobb háton fekve lebegni nézni a felhőtlen kék eget, és nem gondolni semmire…

- A biciklizés. Mindig is vágytam elengedett kormánnyal biciklizni és ezen a nyáron végre sikerült megtanulnom! Ráadásul gyakorlás közben egyszer sem estem el!!!

- A repülőnap Kecskeméten. Azt hittem, hogy egész nap bámulhatom majd a helyes, egyenruhás pasikat. :) Ehhez képest tátott szájjal bámultam, hogy miket művelnek fönt a levegőben. A pálmát az olaszok bemutatója vitte el, a legvégén Pavarotti énekelt miközben repültek, nekem még a karomon is felállt a szőr. A törökök bemutatója, a folyamatos kommentálással, csak egy hajszállal szorult a második helyre (nálam), holtversenyben a svájciakkal akik szintén nagyon-nagyon jók voltak. És most már azt is elmondhatom magamról, hogy szunyókáltam helikopter alatt. Az sem volt rossz! :)

- A könyv. Nem tudom elmondani, hogy milyen élmény volt a kezembe fogni egy könyvet (egy igazi könyvet, kemény borítóval, színes képekkel) amiben az általam készített képek szerepelnek. Oké, hogy csak be kell menni egy drogériába, és bárkinek bármikor csinálnak ilyet, de ez akkor is egy különleges könyv, egy különleges embernek és családnak! És mégiscsak egy igazi könyv!!!

- És a különleges pillanatok! Amikből jócskán volt ezen a nyáron. Nevetések, beszélgetések, pálinkázás, vacsorák, kisbabák születése, egy közösség összetartása, barátok, egy-két jó randi, frissen festett szobák, lett szúnyoghálós ajtóm!, érdekes könyvek, versek, dinnyeevés, fagylaltozás, e-mailek, telefonok…

Nos"csak" ennyi. Velem sosem történik semmi… :)

Kátya

Kicsit szomorkás a hangulatom máma...

Nos, nincs mit tagadni, összejöttek itt kicsit a dolgok.
Először is, elment a pettyem táborba. (Azért az új becenév, mert azt mondta az én kicsi tündér-boszi lányom, hogy én vagyok a katica bogárka, és ő pedig az én egyetlen pettyem! Arcomon jelenleg félhülyebüszkeanyaimosoly) Tudom, hogy jó helyen van, a nagypapájával ment, aki jobban figyel rá, mint bárki más ezen a világon, de mégis... Nehéz ez a gyerekelengedés dolog! De büszke vagyok magamra, nem sírtam, amikor elindult, ráadásul a TAJ kártyáját sem felejtettem el odaadni a papának! Keddig kell kibírnom, addig petty nélküli katica leszek... :(
Másodszor ma lenne a Gödimamám 79. éves. Sajnos már négy éve nincs köztük. Sok mindent tanultam ez alatt a négy év alatt. A legfontosabb az, hogy mindenki menjen és ölelje meg, vagy ha nem teheti, akkor hívja fel a nagyiját, a szüleit, amíg még lehet. És legyetek velük nagyon türelmesek! Tudom ám, hogy mennyire nehéz tud ez lenni, néha emberfeletti erőfeszítést kíván, de az ember pillanatok alatt olyan helyzetben találhatja magát, amikor már nincs kinek telefonálni, és elmondani amit szeretnél.
A harmadik nehézség, az én törött karú Mamácskám. Szívszaggató nézni a tehetetlenségét, ugyanakkor valahol örülök, hogy "csak" ennyi baja történt, és egyébként pedig egészséges, mint a makk. Ahogy mostanában járunk vele a kórházba, olyan borzasztó sorsokat látok, látunk, hogy mindig az jut eszembe, igazából nincs is nekem semmiféle problémám! Aztán ezeket az ember elfelejti, mert jönnek a mindennapok gondjai, az érzés, hogy nem tudsz segíteni, látni valakinek a kiszolgáltatottságát, amit nem akarsz látni. Ez nehéz, és néhanap, mikor van időd gondolkozni is rajta, akkor még nehezebb. Mikor csönd lesz (mert mondjuk elmegy a petty táborba) és meghallod a gondolataidat, és nem tudod elhessegetni őket...
Azért vannak ám pozitív dolgok is kis életemben, lássuk csak!
Először is egy nagyon gyors szülinapi köszöntő annak a barátomnak, aki augusztus 1-jén ünnepelte a születésnapját és ma kaptam a tortájából. Isten éltessen!
Aztán nagyon-nagy hála a keresztszüleimnek, aki felváltva fognak nálunk aludni a következő napokban, hogy ne legyek éjszaka Mamácskával egyedül (mert egy ember nem tud felemelni egy tehetetlen testet, bár mindannyian reméljük, hogy erre egyáltalán nem lesz szükség!).
És végül, ha kicsit szomorkásan is, de örülök a nyárnak, az életnek, "a lét elviselhetetlen gyönyörúségének" és kiülök kicsit a teraszra, hátha látok egy hullócsillagot! És akkor olyat, de olyat kívánok... :D

Véletlen?

Vajon vannak véletlenek???

Ma a kezembe került egy írás. A heti Nők Lapjában jelent meg, Müller Pétertől. Nagy részét idézném:
"Egy férfinak sokféle gondolata van a női szerepekről. "Jó, ha fölnéz rám, jó, ha odaadó, jó, ha nekem szenteli az életét, ha tisztel, ha megfőzi a finom ebédet, ha hűséges feleség, jó, ha leleményes szerető...
De jó, ha néha eltart engem, ha dolgozik (mert egyedül kevés vagyok), jó, ha pénzt keres, jó, ha erőt ad, jó, ha a bennem élő gyereket megérti, s néha az anyámat tudja helyettesíteni. Jó, ha megáll a saját lábán is, mert az enyém néha gyenge."
Ezek mind jók - egy férfinak.
De mi a jó a nőnek?
Sőt, így teszem fel a kérdést: mi a jó manapság a nőnek?
Van a világirodalomban egy szent könyv, Madách Imre műve, Az ember tragédiája, mely erre a kérdésre kérlelhetetlenül pontos választ ad."
(...)
"Vége a régi női szerepnek!
Vége a passzivitásnak, a kiszolgáltatottságnak, a megalázottságnak.
A nőnek a sarkára kell állni.
Akkor is, ha a legjobb házasságban él.
Önmagában kell bíznia, saját erejében, ihletében, bölcsességében és értelmében.
Korunk nem a nők "fölszabadításáról" szól. Sokkal többről: a zsarnoki férfiuralom és a sok ezer esztendős patriarkális téveszme összeroppanásáról.
A férfi lelepleződött. Lucifer csődbe vittel.
Recsegő-ropogó világunkat már most is a nők tartják fenn, ameddig bírják.
Ebben a rendkívüli helyzetben semmi mást nem tartok helyesnek, csak ha a nő lelkileg, spirituálisan, de társadalmilag is megteremti önmagát.
Semmiféle függő helyzetbe nem megy bele, még a legnagyobb szerelem árán se, mert mi, mai férfiak már méltatlanok vagyunk erre.
Éljen a nő egyedül, vagy akár a legjobb házasságban: magában bízzon elsősorban.
Házasságban is legyen "szingli" - önálló, erős, bölcs asszony.
Legyen önmaga ura, királynője - akkor is, ha ez a társának nem tetszik, vagy azt mondja, hogy "az igazi Nő" nem ilyen.
Ne hallgasson rá.
Mi, Ádámok, nem vagyunk beszámíthatók.
S főleg elvesztettük a történelmi létjogosultságunkat.
Leszerepeltünk.
(Csak zárójelben jegyzem meg: oly mértékig riadtak és gyengék vagyunk, hogy nekünk nem is igazán kell egy önállótlan, gyenge nő.)
Ez a feladat, tehát.
Ne királyné légy - hanem Királynő!"

Sokszor elgondolkoztatnak Müller Péter írásai. Hiszem, hogy ez az írás, pont ma, nem véletlenül került a kezembe. Van benne egy sor (persze, hogy nem árulom el, melyik :D ) ami a szokásosnál jobban befészkelte magát a fejembe. Ráadásul, mintha külön nekem írta volna, hozzám szól. (És lehet, hogy tényleg! :D )
Leszögezném, hogy én igazából házasság párti vagyok. Még mindig hiszek az egyenrangú, jól működő párkapcsolatokban, és szerencsére sok pozitív példát látok, bár nem felejtem el azt sem, hogy egy kívülálló mindig csak annyit lát, amit látni engednek neki.
De körülöttem egyre-másra bomlanak fel a kapcsolatok, és (nagyon kevés kivételtől eltekintve) azt látom, hogy a lányokként, csajokként kezdett házasságokból "harcedzett", erős, önálló nők lépnek ki, és ők mernek csak igazán kilépni, nem megalkudni.
Sokat beszélgetünk barátokkal a sorsról, a szabad akaratról, a horoszkópokról, reinkarnációról, Istenről, vallásról, arról, hogy mi a dolgunk itt a földön. Arról, hogy más sorsában milyen könnyű előre látni, hogy mi fog történni, mit hogyan kell csinálni, és a sajátunkban milyen piszok nehéz. És még ha néha látjuk is, mi lenne a jó, mennyire nehéz arra az útra lépni, és rajta maradni, végig menni. Mert általában a jó út a nehéz út. A kényelmetlen, a fájdalmas.
Vajon vannak-e véletlenek? Mi van megírva előre? Mi a szabad akarat? És hogy fut össze mindenki szabad akarata a sors szép nagy szőttesévé? Tényleg előre megválasztjuk a sorsunkat? A rosszat is? A hibákat is?
A napokban kaptam egy könyvet. A Viskó. Én szeretem és ajánlom mindenkinek. Vannak benne nagyon elgondolkodtató dolgok. Szerencsémre, én egy általam "egészségesnek" gondolt vallásos nevelést kaptam, lehet, hogy ezért is áll hozzám közel a könyv. Apai dédnagyapám mondása volt, hogy ő közelebb érzi magához Istent a gödi dunaparton, mint akármelyik templomban. Anyai nagymamám pedig megtanított egy esti imádságra, pár szó az egész és ennyi. Innentől kezdve szabadon dönthettem, hogy miben hiszek, és soha senki nem kért rajtam számon semmit. A könyvet olvasva eszembe jutott egy vicc, ami igazából csak angolul "vicces": God is black. Yes, she is. Magyarul kb. azt jelenti: Isten fekete (bőrű). Igen ő (nőnemben) az. Tehát Isten egy fekete, színes bőrű nő. És miért ne lehetne akár ilyen? És ebben a könyven is felvetődik a kérdés, hogy jobb lenne-e a világ, ha a nők irányítanák? És a válasz: akkor sem lenne tökéletes, de lényegesen jobb lenne. Persze ne felejtsük el, hogy ez az író véleménye, lehet vele egyet érteni, és lehet nem. :) Én speciel egyetértek, szerény kis tudásommal úgy gondolom, végignézve a történelmen, hogy amíg a férfiak háborúztak (Zárójeles, kicsit sarkított megjegyzés, lehet megérne egy külön témát, ezt kb. így gondolta a férfi: Elmegyek drágám háborúzom egy kicsit, hogy megvédjelek titeket, és mindenki lássa, hogy én milyen hazafi vagyok! Egy hét múlva jövök! és így a nő: Menjél persze, tudom unatkozol itthon. Hagyd csak itt a szüleidet, az én szüleimet, a gyerekeinket, a földet, a jószágot, tehát mindent amit elmész megvédeni (?!) majd én addig is vigyázok rájuk. Ha nem jössz egy hét múlva, hanem később vagy soha, mert téged is lelőhetnek, majd én gondoskodom róluk, egyedül, életem végéig. Hacsak közben ki nem fosztanak, meg nem ölnek minket azok, akiktől meg akarsz védeni... És közben elnézően mosolygott.)   a hatalomért, a területekért, a hátországot a nők biztosították, ők maradtak otthon, vigyáztak az öregekre, felnevelték a hadiárvákat, szántottak, vetettek, állatot neveltek, szőttek-fontak, ápoltak. De lehet, hogy nem is így pontos, hogy a nők, hanem inkább úgy, hogy a jó emberek (akár férfiak, akár nők). Akik nem tűnnek ki a tömegből, de ők működtetik a világot. Ugye milyen könnyű észrevenni, ha valahol nincs jó ember? És milyen természetes, ha valahol ott van. Akkor minden működik, és minden jó. És a jó emberek többségében nők, anyák és nagyanyák. Egyszer azt olvastam valahol (ha jól emlékszem szintén Müller Péter írta), hogy ez azért van, mert a nők teremtik meg az életet és ők hozzák világra a gyermekeket. Vagy talán az a furcsa, ha egy nő nem jó ember. Egy férfinak könnyebben "megbocsátja" a közösség, a társadalom, ha nem jó ember. Van egy kedvenc idézetem (a sok közül), úgy érzem ide vág:
„Ember??? – és éreztem, hogy a keserűség fojtogatni kezd. – Az ember… nagyon nagy dolog, (...). Majdnem olyan nagy… mint a férfi… S én azt hiszem – hiszen maga ezt a hitet erősíti benne,- hogy maga sohasem tud igazán ember lenni… Nem tud… mert nem felfelé néz, hanem a porba és mert túlságosan súlyosnak tartja a terhet, amelyet az embervoltunk rak a vállaink fölé.” Az idézet Bozzay Margit Álarc nélkül című könyvéből való. Érdekes, pici könyv, tizennégy asszonyi sorsról, szintén tudom ajánlani! Szóval, csak oda szeretnék kilyukadni, hogy a nőknek muszáj erősnek lenni, megtartani a családot, megteremteni a hátországot, akár most él, akár száz vagy ezer éve, de ki kérdezi őt meg, hogy mire vágyik? Neki nem kell valaki, aki megtartja őt, legalább néha? Aki átöleli, és megígéri, hogy minden jó lesz? Aki vigyázz rá, aki mellette áll, és segíti abban, hogy legyen ereje mindezeket végigcsinálni? Az idős szülők, a beteg gyerek ápolását, a mindennapok kis és nagy harcait megvívni, a munkában helyt állni, a háztartást vezetni, a mindennapira valót előteremteni és beosztani?
Úgy gondolom, hogy bármennyire is erős, elégedett, magabiztos egy ember természetes, hogy vágyik egy társra. Szerintem (és ez csak az én saját kis gondolatom) ez a társ olyan legyen, aki mellettem jár, ha elbotlom felsegít, és én őt viszont. Ha kell még a hátamra is veszem, de nem cipelem túl sokáig mert onnantól, ha az egyik a hátára veszi a másikat és "elfelejti" letenni, borul az egyensúlya a kapcsolatnak. Már nem látom mellettem a másikat, csak a súlyt érzem a hátamon, és egyre nehezebb cipelnem, a végén már csak vonszolom, és aztán ledobom és otthagyom az úton, mert már nem is emlékszem, hogy miért is vettem fel, miért is cipelem, ki is ő, csak azt tudom, hogy már nem bírom, és ha életben akarok maradni, akkor választanom kell közte és magam között. Vagy cipelem addig míg bele nem halok. Aztán ha ő nem tud tovább menni, meghal ő is, mellettem a porban. Vagy rájön, hogy igazából tud menni egyedül is. Talán vet rám még egy pillantást, aztán megy tovább, és hamarosan el is felejt...
Nyár elején az egyik ismerős hölgynek azt mondta a férje a telefonba (éppen külföldön volt), hogy: "Csinálj bármit, még ha hülyeség is, én melletted állok!" (Remélem nem haragszanak, hogy megírtam!) És ez bennem olyan mély nyomot hagyott. Mennyi bizalom, szeretet, mennyi megbecsülés, a másik ismerete, mennyi közös év van e mögött az egy mondat mögött. Még különleges szavak sincsenek benne, és mégis ott van minden! Nos, a jó hír az, hogy vannak még ilyen kapcsolatok, és vannak jó emberek, férfiak és nők! Onnan lehet megismerni őket, hogy "napozni lehet a szívük mellett" (Vavyan Fable) és én szerencsémre sok ilyen jó embert ismerek! :D
És erre is eszembe jut egy idézet, és ezt is leírom: „Míg férje odavolt, megkeményítette magát, olyan lett, akár a szívós bőrszalag, most azonban ismét elmerült a legédesebb fényűzésben, mely nem más, mint ha az ember valaki más oltalmára bízhatja magát. Bőrszíjból puha bársonnyá lett újra.” (Noah Gordon: Az orvosdoktor. És igen, szintén egy jó könyv!) És nem szó szerint értve, nem kell mindig hozzá egy férj. Én Kolozsváron éreztem újra azt, hogy minden félelmem ellenére, hat-hét év bőrszíj élet után vissza tudok változni bársonyszalaggá. Amit ott kaptam, felnőtt fejjel egy hétre újra önfeledt gyereknek lenni... Gyönyörűséges, felemelő, lélekfeltöltő és legfőképpen viszonozhatatlan! Még most is tart ám annak a varázsos egy hétnek a hatása! De azért igazságtalan sem szeretnék lenni, itthon is előfordulnak önfeledt, bársonyos pillanatok. Nagyon sokat jelentenek az igazi barátok, és úgy gondolom, hogy rendkívül szerencsés vagyok ezen a téren! Van akinek egy sincs, nekem sok van, és egyikőjüket sem adnám semmi kincsért!
És hogy mi is volt a sok kusza, locsogásom értelme? Nos... talán, hogy véletlenek nincsenek. Szerintem. Továbbá, hogy nem feladni hölgyek, hanem kitartani! Aztán az, hogy bármennyire erősek is vagyunk, vágyunk az igazi után, akivel jó volna megosztani mindent. Jót is, rosszat is... Mert jó ám nőnek lenni, de még jobb ha van kinek. "Ahhoz hogy egy nő ragyogjon, olyan férfi kell, aki ragyogtatja őt." (ismét Vavyan Fable) (És zárójelben megjegyezném, van olyan aki mellett 5 évig sem ragyog fel valaki, és van olyan is aki mellett 5 másodperc után. De mellette sem ragyog ám akárki!) Tehát kell egy társ, de nem minden áron!
És végül egy dal, ami nagyon ide illik (szerintem), minden benne van, csak kicsit máshogy, amit Müller Péter leírt. Hallgassátok meg!

Oláh Ibolya - El merem mondani


http://www.youtube.com/watch?v=hPod6QDrIrU

Értette valaki, amit itt leírtam? ;)

Kátya

Ui: A fentiek leírásával nem céloztam senkire és semmire. Senkit sem akartam megbántani, még véletlenül sem. Csak és kizárólag gondoloztam. Bármilyen élő vagy holt személlyel lévő hasonlóság csak a véletlen műve, és akinek nem inge, stb. :D

Ui2: Éééés megvolt a 400. látogató! Hurrá!

Mennyi? 30? Avagy megint szülinapiság

Van ezen a bolygón egy ember, aki ma tölti be a harmincadik életévét. (Oké, tudom ám, hogy rengeteg más emberrel együtt, de nekem Ő a fontos!)
Ő a BARÁTOM, így csupa nagy betűvel, mert megérdemli! Oldalakon keresztül tudnám sorolni, hogy mennyire szeretem és mennyire fontos nekem, de Ő meg én úgyis tudjuk, a többieket meg nem biztos, hogy érdekli!
Szóval legdrágább Tóth Ildikóm! Nagyon boldog 30. születésnapot Neked! Este bulizunk! :)
Kátya

Jó és rossz hírek

Nos, kezdem a rosszal. Drága Mamácskám sikeresen eltörte a bal vállát. Gipszelni nem lehet, rögzítő kötése van. Keserves, neki főleg.
Azért van jó hír is ám! Először is, hogy levizsgáztam, és az összesített jegyem jeles! Az egyik részvizsgát állatira elrontottam, így az csak 75%-os lett, de ha szem előtt tartjuk, hogy nincs jobb jegy, mint a kettes, csak szebb, akkor maradéktalanul boldog lehetek! :D
Másrészt pedig felvettek a fősulira, tehát szeptembertől az ELTE hallgatója leszek! :D Majd elmesélem, hogy jó-e ez nekem? ;)
Kátya
PS: Már csak három kedves látogató, és elérem a "bűvös" négyszázat!!!