Milyen jó nekem...

Október 15-én láttam őt először.
Aznap tökéletesnek láttam a világot. Reggel nem volt hideg, időben jött a vonat. A mobilomon rádióztam, aztán pedig a legkeblencebb zenéimet hallgattam. Suliba mentem, amit imádok, és különben is előre örültem az egész napnak. A metróból felfelé jövet megvettem a kedvenc reggelimet és kávét, három cukorral és nekivágtam az aluljárónak. A szokásos lendülettel robogtam a lépcső felé, amikor megláttam egy korombeli lányt. A földön ült, takaróba burkolva, piros kabátban és a hosszú haját fésülte. Általában nem túl lassú a felfogásom, de most a lépcső tetejéig vitt a lendület, mire felfogtam amit látok, és a mélységes döbbenettől gondolkozni tudtam. Az első ami átvillant az agyamon, hogy ha fésülködik, akkor még nincs régen az utcán.  Aztán az, hogy nem hiszem el. Soha nem láttam még ilyen fiatal nőt az utcán élni. Hogy kerülhet ide egy lány? Két hete még biztosan nem volt ott. Visszamentem hozzá... Később aztán persze jól felhúztam magam azon, hogy milyen világban élünk... Hogyan kerülhetett az utcára? Mennyire félhet és fázhat éjszaka? Hol a családja? Volt-e egyáltalán? Barátok, ismerősök? Az nem lehet, hogy egy embernek ennyire nincs senkije... 

Sulis péntekeken sokszor Ildi barátnőmnél alszom. Mikor elmeséltem neki, az első amit mondott: "Ha még fésülködik, nem lehet régen az utcán." (Nos többek között ezért (is) ő a legjobb barátom.) Arról is beszélgettünk, hogy nincs olyan ismerősünk, akit ne fogadnánk be a lakásunkba, ha az utcára kerülés fenyegetné.
Azóta minden második héten "találkozom" a lánnyal. Nem tudok csak úgy elmenni mellette. Ma válaszolt arra a kérdésre, hogy mire lenne szüksége. "Sapka, sál és esetleg talán egy kabát. Mert nagyon hideg van. Ha majd legközelebb erre jársz."  Holnap megyek. Félek, a következő két hét alatt megfagyna...

Közben hetek óta gondolkozom a lányon, és magamon is. Először is minden problémám eltörpült, némelyik teljesen el is tűnt. Van egy csodálatos kis gyerekem, aki egészséges. Én is az vagyok. Van akaraterőm, kitartásom, némi eszem, szorgalmam. Van igazi barátaim, családom. Van munkám. Van lakásom, ahol van fűtés, meleg víz, étel, ágy, takaró, ruhák, könyvek, haszontalan apróságok. A saját kereteim között azt csinálok amit akarok, tanulhatok, mindig van kihez szólnom és kihez fordulnom a gondjaimmal. Milyen jó nekem! Mindenki szereti azt hinni magáról, hogy erős és kitartó, ezzel én is így vagyok. Most már viszont úgy gondolom, hogy könnyű nekem adott körülmények között, a mögöttem álló hátországgal. Valószínűleg egyetlen éjszakát sem bírnék ki az utcán... Soha nem akarom megtudni, de:

Vajon ha csak két szatyrom volna mit pakolnék bele?
Felkelnék reggel, ha nincs miért?
Hova mennék ha nem maradhatnék azon a helyen, ahol aludtam?
Mennyire félnék egyedül, éjjel az utcán?
Meg tudnám védeni magam ha valaki bántana?
Mi az erősebb: a félelem vagy a kimerültség?
Milyen lassan múlik el az éjszaka, ha csak hajnalban mersz elaludni, ha már járkálnak melletted a közömbös emberek, de te mégis ettől érzed magad biztonságban?
És van innen kiút?
Mi vezet egyáltalán ide?
Mennyire hideg a tél, ha esélyed sincs egy meleg, zárt helyiségre?
Milyen úgy a földön aludni, hogy tudod feletted egy szálloda van, ahol fűtés van, ágy, takarók?
Hogy mehetnek el mellette oda se nézve az emberek?
És mikor hal meg valakiben a remény? Meddig fog fésülködni az a lány?
Az iskolában a héten az alapvető emberi jogokat tanultuk. Többek közt az élethez és az emberi méltósághoz való jogot. Fűtött, meleg tanteremben hallgattuk az elméletet, amely köszönőviszonyban sincs a gyakorlattal, hiszen tőlünk alig háromszáz méterre emberek alszanak az aluljáró kövén, méltatlan körülmények közt. Nem akarok abba belemenni, hogy ki, miért és hogyan kerül oda. De egyre többen vannak...

A nagy Ő

Már nagyon régen szerettem volna rátalálni.

Tudtam, ha nagyon akarom, akkor egyszer úgyis megérkezik az életembe.

Eddig is volt valakim, de ő csak "kölcsönbe" volt az enyém, és az úgy nem az igazi.

De most végre...

Ugyebár minden kezdet nehéz, nos ez ránk is igaz.

Még tanulgatjuk egymást, illetve főleg én őt.

Szegénykém három nyelven kommunikálna velem (angolul, németül és franciául), de én csak angolul értek, és bevallom a tudásom már erősen megkopott, no és van amit nehéz szótárral a kézben csinálni.

A nyelvtudás hiányát a sokévig tapasztalattal próbálom pótolni, és ő ezt engedelmesen tűri.

Ami biztos, hogy a karácsonyi ajándékokat együtt fogjuk elkészíteni, a többit majd meglátjuk...

Ui: közös képünk még nincs, de azért róla már csináltam egyet :-)

Ildikó Róza

Nagyon régen szeretném kiírni magamból mindazt ami most következik. Van amit nem tudok szavakba önteni, de valaki már megtette "helyettem". Az Éva magazin 2007. áprilisi számában megjelent egy cikk, ami sokkal később és teljesen véletlenül (?) került a kezembe, és nagyon sokszor merítettem belőle erőt és kitartást. A szerző neve Alisa Valdes-Rodriguez, a cikk címe: Alex nem normális? és minden, a bejegyzésben szereplő idézet a cikkből származik.

Ildó teljesen átlagos baba és kisgyerek volt. Mindent teljesen időben és rendesen kezdett csinálni. Kivéve a beszédet és az alvást. Az előbbit teljes erőbedobással kezdte, az utóbbi ellen mindig minden erejével az utolsó pillanatig küzdött. 22 hónaposan már teljes mondatokban beszélt, és egész nap be sem állt a szája. Elaludni viszont mindig is utált, a lecsukódó kis szempilláit minden erejével megpróbálta nyitva tartani. Rendszeresen látta őt doktor néni, védőnő. Soha senkiben nem merült fel, hogy bármelyik is különösebb problémát jelentene. Aztán két és fél évesen bölcsibe kellett adnom. Sokat sírt utánam és utált ott lenni. De még itt sem gondolt senki arra, hogy bármi probléma lenne vele. Itthon sokat foglalkoztunk, beszélgettünk vele. Kívülről tudott sok-sok mondókát, dalt és ismert például egy csomó dinoszauruszt. Aztán jött az ovi. "Rendes" állami óvoda. Ha a bölcsit "csak" utálta, az ovit szívből gyűlölte. Én pedig gyűlöltem minden reggelt amikor ott kellett hagynom, és rohantam érte minden délután. Nem tudott a többi gyerekkel együtt játszani, már ismerte az összes mesét, mondókát, éneket, és öntörvényűen ment a saját kis feje után, sokszor nem fogadott szót az óvó néniknek. És persze egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán aludt délutánonként. Azt javasolták, hogy vigyem el őt pszichológushoz, de a foglalkozások nem hozták meg a várt sikert, mert Ildi mindig is remekül érezte magát, mikor egy felnőtt ember teljes figyelme felé fordult, és persze a közösségben jelentkező problémák sem jelentkeztek. Aztán egy januári reggelen, az óvó néni az ajtóban állva közölte velem, hogy szerinte Ildikó autista. Akkor még nem tudtam, hogy ezt csak és kizárólag klinikai szakpszichológus állapíthatja meg ezt egy gyerekről, hosszú és alapos vizsgálat után. "A szívem megrepedt. De nem úgy, mint a költőké. Inkább úgy éreztem, min ha a stopli szétrúgta volna a lábszáramat. Összeomlottam, fuldokoltam, levegőért kapkodtam, de hiába, nem volt levegő." De muszáj volt összeszedni magam. A család és az ismerősök akik ismerték Ildit, első hallásra visszautasították már a gondolatot is. Én meg mentem, olvastam, kutattam és vittem Ildót továbbra is a pszichológushoz, most már azért, hogy megmondja, tényleg autista-e? És közben másik óvodát kerestem neki. Februártól egy másik, nem "rendes, hagyományos" oviba került. A problémák egy időre megszüntek. A szakvélemény szerint a gyerekem nem autista, viszont értelmi fejlettsége megelőzi érzelmi és szociális fejlődését, ami hozzájárulhatott az óvodai konfliktusokhoz. Amikor már teljesen megnyugodtam, egy ünnepség után egy szülő közölte velem, hogy szerinte teljesen nyilvánvaló, hogy Ildikó a viselkedése alapján autista. Közben az óvó nénikkel való beszélgetések során kiderült, itt is előjött az a probléma, hogy Ildi nem fogad szót és nem mindig hajlandó azt csinálni amit a többiek. És (ez újonnan felmerülő gond volt) nem néz annak a szemébe, akivel beszélget. Egy másik pszichológushoz kerültünk. Arra gyanakodtak, hogy Asperger-szindrómája van. "A betegség a szociális képességek súlyos fogyatékosságával, valamint bizonyos beszűkült viselkedésminták ismétlődésével jár. Az Asperger-szindrómával élő emberek abban különböznek a többi autistától, hogy intelligenciájuk átlagos vagy átlagon felüli, nyelvfejlődésük pedig látszólag átlagos. Az arckifejezéseket és az egyéb társadalmi jeleket azonban nem tudják értelmezni." Fejlesztésre kezdtünk járni. Az új pszichológus szerint Ildikó nem autista, nem aspergeres, viszont igen tehetségesen elkényeztettük. Tény és való, itthon mindig minimum két, de inkább négy felnőtt állt mindenben a rendelkezésére és anyuka (igen, én) az emberundora, és jó pár egyéb ok miatt a lehető legritkábban vitte játszótérre, játszóházba és nyilvános rendezvényekre, közösségbe. Minden erőt összeszedve próbáltunk a helyzeten változtatni és kutatni, olvasni, valamilyen segítséget, megoldást találni. Találkoztunk egy anyukával is, aki több autista gyermeket nevel. Ő is határozottan elutasította, hogy Ildi autista lenne. Aztán a kezembe került a bevezetőben említett cikk. A szerző már keresztül ment mindenen, amin én. Nála is kiderült a nagy igyekezetben kicsit elrontották a nevelést. A kisfiáról, Alexről kiderült hogy zseni. Én nem állítom, hogy Ildi zseni, de sok dolog van amiben tehetséges. "A tehetséges gyerekek, csakúgy, mint az aspergeresek, megrögzötten érdelődnek tárgyak vagy dolgok iránt. Társaságban viszont ügyetlenek és elveszettek." És sok dolog van, ami kimaradt az életéből, a nevelésem következtében. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mit és hol rontottam el. Teljes erőből próbálom helyrehozni. Ildi egyre kitartóbb, türelmesebb, és már régen a szemébe néz annak, akivel beszélget. Egyébként az anyukám szerint kétévesen nem voltam hajlandó ránézni a fényképész bácsira, mert nem volt nekem szimpatikus. És ezt ezekkel a szavakkal közöltem is vele. Mármint a fényképész bácsival. És sokszor nem viselkedtem úgy ahogy kellett volna. Tehát ezt örökölhette tőlem is. Mint ahogyan sok minden mást is. Nem tudom és lehet hogy nem is fontos. Ami viszont az, hogy szeptemberben Ildi iskolába megy. Még nem tudom, hogy hova. Sokat kell még addig mindkettőnek "dolgozni". És külön köszönet mindazoknak akik mellettünk állnak és segítenek ebben! "Az emberek azt képzelik, a tehetséges gyerek mindig kiválóan teljesít. Épp fordítva! A legtöbben fel is adják, mert nem bírják elviselni tulajdon másságukat." Én ezt nem akarom. Az én kislányomnak csodálatos kis lelke és rengeteg esze van. Tehát: "Egy életen át tartó viaskodásra készülök. Mert rájöttem, a gyerekneveléshez nem elég szeretni a gyerekünket, és hagyni, "hogy a génjei vigyék". Meg kell küzdenünk azért a jogáért, hogy önmaga lehessen. Furcsaságát nekünk magunknak kell megismernünk és megvédenünk, nehogy legyőzze az ostobaság. Örökös harcot fogok vívni, hogy szabadon szárnyaljon a lelke és hogy soha senki ne becsülje le különleges lényét."

Szülinapiság

Ma van az én Mamikám 88. születésnapja! Isten éltesse sokáig!

Törpéletes vasárnap :-)

Egy tökéletes vasárnap úgy indul számomra, hogy lebotorkálok a lépcsőn (nem mellékesen: nem esem le róla) a konyhába és megkomponálom a reggeli háromazegyben kávémat, és közben a rádióban felcsendül egy dal amit nagyon szeretek. Ha nagyon tökéletes napra törekszünk, akkor mostanában ez a dal a Cicadal a Macskafogóból (ahogy Ildi hívja), Harcsa Veronika és a PASO előadásában. Ilyenkor ütközésig feltekerem a hangerőt, Ildót három másodpercen belül lecsalja a zene, és ketten együtt táncolunk egyet pizsamában, amíg a család jelen levő része rajtunk röhög nevet.

Ez a reggel ugyan nem így indult, a rádió nem volt szíves nekem tetsző zenét sugározni ma reggel, de azért nem maradtunk Cicanóta nélkül.

Tegnap este elhatároztuk, hogy moziba megyünk, megnézzük Sammy nagy kalandját. A tömegközlekedéssel elérhető mozik közül a Mamutban játszották a filmet, foglaltunk helyet, és ma reggel felkerekedtünk. Mozi előtt elmentünk az M-betűs gyorsétterembe, ami Ildónak mindig nagy alkalom, mert nem járunk túl gyakran, és persze gazdagabbak lettünk egy újabb létfontosságú játékkal, ami nélkül nem élet az élet. A film 3D-s volt, ami engem még mindig lenyűgöz, de ezt a mesét különösen szívembe zártam. Igazából nem egy nagy történet, de nagy része az óceánokban, víz alatt játszódik, (imádom ami víz és sok és víz és víz és víz...) és egyébként is nagyon csodáltam a víz alatti világot, az alkotók fantáziáját és a minden részletre kiterjedő figyelmet. És végre egy rajzfilm, amiben senki nem gyilkolt meg senkit!!! A teknősöket pedig általában minden rajzolt formában komálom, és Sammy tényleg állati aranyos volt a kis buksi, kerek fejével. Mozi után úgy döntöttük, hogy felsétálunk a várba. Átbaktattunk a bécsi kapun, megnéztük a Mátyás templomot, a Halász bástyát, a Hilton aljában a marcipán múzeumot. Amikor kijöttünk a kis tér fölött cigányzene szólt a bástyáról, és az én kis Pettyem körbetáncolta az egész teret. Aztán még elsétáltunk a "Palotához", körbejártuk kívülről, egy öt forintost átalakítottunk emlékéremmé, utána pedig lesiklottunk a Siklóval. Ildi körbecsodálta a "nullakövet" és ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjünk át a Lánchídon. Neki lett volna még ereje tovább sétálni, de nagy nehezen meggyőztem, hogy szálljunk buszra. Azt mondanom se kell ugye, hogy közben egész nap csacsogot és kérdezett... :-)

És hazafelé az állomásról, Ildi mögöttem ült a bringán, kapaszkodott a derekamba, egyszer csak megszólalt: Anya, énekeljük el a Cicadalt! Jó kérés ez, egy enyhe lejtőn felfelé, egy húsz kilós potyautassal a bringán, kattogó térdekkel és nem nulla, hanem mínusz énekhanggal, de elénekeltük. Ugyan ezzel valószínűleg sikeresen visszatartottuk fél Göd lakosságát attól, hogy ezentúl sötétedés utána az utcára merjen lépni, de nekünk tökéletesen zárult a napunk!

 

Utóirat...

Nagyon nehezen született meg ez a bejegyzés. Már az előző hétvégén is két estét töltöttem el a gépem előtt, de sehogy nem sikerült az érzéseimet szavakba önteni. Aztán a hét közepén, Margó néni blogján találtam két idézetet, ebből az egyiket idézni is fogom, mert nagyon a hangulatomhoz való. De még mindig nem sikerült kiírnom magamból amit gondoltam. Aztán megint találtam nála egy bejegyzést, valakiről akit ő nagyon szeretett. Lenyűgözött, hogy milyen szépen és nemes egyszerűséggel tudott megosztani ilyen fájdalmasan gyönyörű történetet. Én nem biztos, hogy képes leszek rá így átadni amit gondolok, de most itt ülök, és legalább megpróbálom...

Szóval múlt héten volt mindenszentek és a halottak napja. Sajnos nagyon sok olyan ember van, aki ilyenkor (is) eszembe jut. Vannak akiknek a halálát a mai napig nem tudom igazán elfogadni és elhinni. Sokszor gondolkozom azon, hogy mondtam-e nekik hogy szeretem őket (elégszer), és bánok minden egyes alkalmat amikor esetleg valamelyikőjüket megbántottam, akarva vagy akaratlanul. Azon is elgondolkozom sokszor, hogy mindent megtettem-e érte, értük, amikor még megtehettem. Akkor, az amit és ahogy tettem nyilván úgy tűnt számomra helyesnek, és legtöbbször még most is úgy gondolom, hogy ismét úgy cselekednék, de...

Ezen a hétvégén, mikor útra kelt a fél ország, eltűnődtem azon is, mennyire szomorú dolog, hogy évente egyszer sokan felkerednek és elmennek a temetőkbe, a halott szeretteikhez, rokonaikhoz, de az élőkkel való találkozást a legtöbben egyre csak halogatják. Persze nyilván rengeteg oka van és lehet ennek, de sajnos bármikor eljöhet a pillanat, amikor már nincs kihez menni.

Félelmetes hírek jönnek mostanában korombeli ismerősökről, barátokról, rokonokról, gyógyíthatatlan vagy súlyos betegségekről. És lenyűgöz ezeknek az embereknek és családtagjaiknak a bátorsága, kitartása és lelki ereje. Vajon honnan merítenek erőt a mindennapokhoz? Persze sajnos én is tudom, hogy mikor az ember benne van valami nagy bajban, akkor legtöbbször nem gondolkozik, hanem csak csinálja a dolgát, a kezelést vagy a segítést, mert muszáj. De akkor is...

Hétvégén volt két film is, az Utóirat: Szeretlek és az Édesek és mostohák. Mindkettőt láttam már párszor, az utóbbinak rendszerint végig is bőgöm az utolsó óráját. Most mindkét filmben az a gondolat fogott meg, hogy milyen lehet azzal a tudattal élni, hogy neked hamarosan el kell hagynod a szeretteidet, és megpróbálni feldolgozni azt hogy a te szerepedet előbb-utóbb valaki más fogja átvenni az ő életükben. Az Édesek és Mostohákban el is hangzik. A mostoha elmondja, hogy attól fél, mi lesz ha majdan a kislány az esküvője napján arra fog gondolni, bárcsak az anyja lenne mellette őhelyette, mire az anya azt válaszolja, ő pedig éppen attól fél, hogy nem fogja. Azt hiszem enyhe kifejezés erre az, hogy embertpróbáló. Minden tiszteletem azoké, akik nem őrülnek bele abba a tudatba, hogy bármelyik nap lehet az utolsó, amit a gyerekeivel töltenek, és soha nem fogják látni őket felnőni, miközben megpróbálják különlegessé és felejthettelenné tenni a mindennapokat. Mit lehet ilyenkor kívánni? Persze azon kívül, hogy történjen csoda és gyógyuljanak meg? Erőt és kitartást. És meg lehet próbálni segítséget nyújtani, akármilyen apró, pici dologban. Néha elég csak csendben ott lenni és hallgatni is... És odafigyelni a saját családunkra és szeretteinkre, velük lenni, időt és szeretetet adni nekik. És még valamit, amit én személy szerint tavaly ilyenkor nagyon megrendelülve tapasztaltam. Sokan mondták nekem, hogy imádkoznak értünk. Számomra a vallás valahol a legbelsőbb magánügy, az hogy valaki kiben, hogyan, milyen gyakran és hisz-e egyáltalán, és minden egyes alkalommal meg tudott hatni az, aki ezt a magánügyét mintegy ajándékba adta nekem, néha egészen váratlan helyzetben.

És az idézet, amit az elején ígértem:

"A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán. " (Müller Péter)

Szeretném ha tudnátok, hogy élt ezen a földön, egy nagyon értékes, okos, szeretnivaló és bátor fiú, akinek október legvégén lett volna a születésnapja, de már sajnos évek óta nincs velünk. Számomra a halála feldolgozhatatlan és még sokáig az is marad. És nem én vagyok az, akinek a legjobban hiányzik...

Nekem mindig nehezen ment az érzelmeim kimutatása, és bár sokat fejlődtem e téren, azért bőven van még mit tanulnom. Ma este kimentem a kertbe, nekidőltem a ház falának és nagyon sokáig néztem a gyönyörű, csillagos sötét eget. Remélem, hiszem, hogy van ott fent egy ország...

De ami ennek a sok gondolatomnak a lényege, hogy örüljünk annak hogy élünk, egészségesek vagyunk, a problémáinkat meg tudjuk oldani, és főleg ne féljünk kimondani azt hogy szeretlek, ne várjuk meg amíg az élet vagy sors rákényszerít, vagy ami még rosszabb, elveszi végképp a lehetőséget...

Kátya