Október 1. az idősek világnapja. Mindenki aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy megteheti, hívja fel a nagyszüleit és szüleit! És ne csak ma...
"Ha eljön majd a nap, amikor már öregnek látsz, pedig még nem is leszek az, kérlek, légy hozzám türelmes és próbálj megérteni. Ha leeszem a ruhámat., ha nem tudok rendesen felöltözni. Légy türelmes. Jussanak eszedbe azok az idők, amikor én tanítottalak erre! Ha beszélek Hozzád, és ezerszer elismétlem ugyanazt a dolgot, ne szakíts félbe, hallgass végig. Amikor kicsi voltál, ezerszer kellett elolvasnom ugyanazt a mesét, míg el nem aludtál. Ha nem akarok megmosakodni, sem ne szégyeníts meg, sem ne feddj meg érte. Jusson eszedbe az a millió ötlet, amit kitaláltam, hogy rá tudjalak venni a mosdásra. Ha látod, hogy milyen tudatlan vagyok a technikai újdonságokkal kapcsolatban, adj elég időt, és ne nézz rám gúnyos mosollyal. Megtanítottalak sok mindenre, hogy egyél jókat, öltözködj szépen, hogy hogyan nézz szembe az élettel. Ha néha nem emlékszem dolgokra vagy elvesztem beszélgetésünk fonalát, adj gondolkodási időt, hogy eszembe jusson, és ha még sem sikerül megtennem, ne légy ideges, és ami a legfontosabb, az nem a mondanivalóm, hanem az, hogy veled legyek, és figyelj rám. Ha valaha nem akarok enni, ne eröltesd. Jól tudom, hogy mikor kell ennem és mikor nem, Ha gyenge lábaim nem engednek sétálni... . nyújtsd a kezed, ugyanúgy, ahogy azt én tettem, amikor te tanultál járni. És amikor egy napon azt mondom neked, hogy nem akarok tovább élni, hogy meg akarok halni, ne légy dühös, egyszer ezt is meg fogod érteni. Próbáld meg megérteni, hogy a koromat nem megéltem, hanem túléltem. Egy nap majd megérted, hogy minden hibám ellenére, mindig a legjobbat akartam neked, és hogy az utat szerettem volna előkészíteni neked. Nem érezhetsz sem szomorúságot, sem dühöt vagy tehetetlenséget, ha a közeledben vagyok. Mellettem kell lenned, próbálj meg megérteni, és segíts nekem, ahogy azt én tettem, amikor megszülettél. Segíts járnom, segíts befejezni az utam szeretettel és türelemmel. Megfizetlek majd egy mosollyal és azzal a mérhetetlen nagy szeretettel, amellyel mindig szerettelek." Ismeretlen szerző
Az öregember és a pokróc
Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte...
Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:
- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd a nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.
Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:
- Mi van nagyapáddal?
- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.
- Hogy?
- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.
S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette a kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Bejegyzések
