Ildikó Róza

Nagyon régen szeretném kiírni magamból mindazt ami most következik. Van amit nem tudok szavakba önteni, de valaki már megtette "helyettem". Az Éva magazin 2007. áprilisi számában megjelent egy cikk, ami sokkal később és teljesen véletlenül (?) került a kezembe, és nagyon sokszor merítettem belőle erőt és kitartást. A szerző neve Alisa Valdes-Rodriguez, a cikk címe: Alex nem normális? és minden, a bejegyzésben szereplő idézet a cikkből származik.

Ildó teljesen átlagos baba és kisgyerek volt. Mindent teljesen időben és rendesen kezdett csinálni. Kivéve a beszédet és az alvást. Az előbbit teljes erőbedobással kezdte, az utóbbi ellen mindig minden erejével az utolsó pillanatig küzdött. 22 hónaposan már teljes mondatokban beszélt, és egész nap be sem állt a szája. Elaludni viszont mindig is utált, a lecsukódó kis szempilláit minden erejével megpróbálta nyitva tartani. Rendszeresen látta őt doktor néni, védőnő. Soha senkiben nem merült fel, hogy bármelyik is különösebb problémát jelentene. Aztán két és fél évesen bölcsibe kellett adnom. Sokat sírt utánam és utált ott lenni. De még itt sem gondolt senki arra, hogy bármi probléma lenne vele. Itthon sokat foglalkoztunk, beszélgettünk vele. Kívülről tudott sok-sok mondókát, dalt és ismert például egy csomó dinoszauruszt. Aztán jött az ovi. "Rendes" állami óvoda. Ha a bölcsit "csak" utálta, az ovit szívből gyűlölte. Én pedig gyűlöltem minden reggelt amikor ott kellett hagynom, és rohantam érte minden délután. Nem tudott a többi gyerekkel együtt játszani, már ismerte az összes mesét, mondókát, éneket, és öntörvényűen ment a saját kis feje után, sokszor nem fogadott szót az óvó néniknek. És persze egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán aludt délutánonként. Azt javasolták, hogy vigyem el őt pszichológushoz, de a foglalkozások nem hozták meg a várt sikert, mert Ildi mindig is remekül érezte magát, mikor egy felnőtt ember teljes figyelme felé fordult, és persze a közösségben jelentkező problémák sem jelentkeztek. Aztán egy januári reggelen, az óvó néni az ajtóban állva közölte velem, hogy szerinte Ildikó autista. Akkor még nem tudtam, hogy ezt csak és kizárólag klinikai szakpszichológus állapíthatja meg ezt egy gyerekről, hosszú és alapos vizsgálat után. "A szívem megrepedt. De nem úgy, mint a költőké. Inkább úgy éreztem, min ha a stopli szétrúgta volna a lábszáramat. Összeomlottam, fuldokoltam, levegőért kapkodtam, de hiába, nem volt levegő." De muszáj volt összeszedni magam. A család és az ismerősök akik ismerték Ildit, első hallásra visszautasították már a gondolatot is. Én meg mentem, olvastam, kutattam és vittem Ildót továbbra is a pszichológushoz, most már azért, hogy megmondja, tényleg autista-e? És közben másik óvodát kerestem neki. Februártól egy másik, nem "rendes, hagyományos" oviba került. A problémák egy időre megszüntek. A szakvélemény szerint a gyerekem nem autista, viszont értelmi fejlettsége megelőzi érzelmi és szociális fejlődését, ami hozzájárulhatott az óvodai konfliktusokhoz. Amikor már teljesen megnyugodtam, egy ünnepség után egy szülő közölte velem, hogy szerinte teljesen nyilvánvaló, hogy Ildikó a viselkedése alapján autista. Közben az óvó nénikkel való beszélgetések során kiderült, itt is előjött az a probléma, hogy Ildi nem fogad szót és nem mindig hajlandó azt csinálni amit a többiek. És (ez újonnan felmerülő gond volt) nem néz annak a szemébe, akivel beszélget. Egy másik pszichológushoz kerültünk. Arra gyanakodtak, hogy Asperger-szindrómája van. "A betegség a szociális képességek súlyos fogyatékosságával, valamint bizonyos beszűkült viselkedésminták ismétlődésével jár. Az Asperger-szindrómával élő emberek abban különböznek a többi autistától, hogy intelligenciájuk átlagos vagy átlagon felüli, nyelvfejlődésük pedig látszólag átlagos. Az arckifejezéseket és az egyéb társadalmi jeleket azonban nem tudják értelmezni." Fejlesztésre kezdtünk járni. Az új pszichológus szerint Ildikó nem autista, nem aspergeres, viszont igen tehetségesen elkényeztettük. Tény és való, itthon mindig minimum két, de inkább négy felnőtt állt mindenben a rendelkezésére és anyuka (igen, én) az emberundora, és jó pár egyéb ok miatt a lehető legritkábban vitte játszótérre, játszóházba és nyilvános rendezvényekre, közösségbe. Minden erőt összeszedve próbáltunk a helyzeten változtatni és kutatni, olvasni, valamilyen segítséget, megoldást találni. Találkoztunk egy anyukával is, aki több autista gyermeket nevel. Ő is határozottan elutasította, hogy Ildi autista lenne. Aztán a kezembe került a bevezetőben említett cikk. A szerző már keresztül ment mindenen, amin én. Nála is kiderült a nagy igyekezetben kicsit elrontották a nevelést. A kisfiáról, Alexről kiderült hogy zseni. Én nem állítom, hogy Ildi zseni, de sok dolog van amiben tehetséges. "A tehetséges gyerekek, csakúgy, mint az aspergeresek, megrögzötten érdelődnek tárgyak vagy dolgok iránt. Társaságban viszont ügyetlenek és elveszettek." És sok dolog van, ami kimaradt az életéből, a nevelésem következtében. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mit és hol rontottam el. Teljes erőből próbálom helyrehozni. Ildi egyre kitartóbb, türelmesebb, és már régen a szemébe néz annak, akivel beszélget. Egyébként az anyukám szerint kétévesen nem voltam hajlandó ránézni a fényképész bácsira, mert nem volt nekem szimpatikus. És ezt ezekkel a szavakkal közöltem is vele. Mármint a fényképész bácsival. És sokszor nem viselkedtem úgy ahogy kellett volna. Tehát ezt örökölhette tőlem is. Mint ahogyan sok minden mást is. Nem tudom és lehet hogy nem is fontos. Ami viszont az, hogy szeptemberben Ildi iskolába megy. Még nem tudom, hogy hova. Sokat kell még addig mindkettőnek "dolgozni". És külön köszönet mindazoknak akik mellettünk állnak és segítenek ebben! "Az emberek azt képzelik, a tehetséges gyerek mindig kiválóan teljesít. Épp fordítva! A legtöbben fel is adják, mert nem bírják elviselni tulajdon másságukat." Én ezt nem akarom. Az én kislányomnak csodálatos kis lelke és rengeteg esze van. Tehát: "Egy életen át tartó viaskodásra készülök. Mert rájöttem, a gyerekneveléshez nem elég szeretni a gyerekünket, és hagyni, "hogy a génjei vigyék". Meg kell küzdenünk azért a jogáért, hogy önmaga lehessen. Furcsaságát nekünk magunknak kell megismernünk és megvédenünk, nehogy legyőzze az ostobaság. Örökös harcot fogok vívni, hogy szabadon szárnyaljon a lelke és hogy soha senki ne becsülje le különleges lényét."