Adni jobb vagy kapni?

Amikor kicsi voltam (és aranyos) teljesen természetes volt a válasz: kapni. Egy vágyott játékot, könyvet vagy ruhát megkapni nagyon jó érzés volt. Aztán ahogy nőttem, bár még mindig aranyos voltam, azért egyre nehezebben találta el a környezetem, hogy mire is van szükségem. Nem azért mert nagyok lennének az igényeim, hanem mert amire igazán vágytam mindig megszereztem magamnak, illetve nem nagyon vágytam nagy dolgokra. Keblenc írók könyveire már a megjelenés napján lecsaptam, ruhában is önellátó lettem, az ékszereket nem nagyon kedvelem, és játékokra már nem nagyon vágyom. :) Na és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ízlésemet elég nehéz eltalálni. Viszont az évek során rákaptam az adás "ízére". Kifigyelni, hogy mire vágyik a másik, megjegyezni az elejtett szavakat, fél mondatokat. És ami ennél is jobb, megtudni vagy megérezni azt, amit nem mond ki. Lehet, hogy nem is gondol rá. Nagyon jó érzés annyira ismerni valakit, hogy meg tudjuk lepni egy igazi ajándékkal. Főleg ha ez az ajándék nem is egy tárgy, hanem egy élmény. Vagy élmények és gondolatok tárgyi formába öntve.
Ma kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést. (Fél délelőtt ragyogott tőle a fejem!) Ezúttal nem én voltam aki kitalálta az ajándékot, engem csak megkértek, hogy próbáljam meg tárgyi formába önteni. Hihetetlenül jó érzés gondolkozni azon, hogy hogyan is csináljam, milyen lesz majd, és vajon mit fog szólni hozzá a megajándékozott? És én máris rengeteg mindent kaptam ettől az ajándéktól. Először is nagyon meghatott, hogy engem kértek meg rá. Másrészt felemelő érzés részt venni egy olyan valami készítésében, ami egy közösség tiszteltét és szeretetét hivatott kifejezni. És végül, de nem utolsó sorban izgalmas várni a megajándékozott meglepetését és örömét.
Remélem, hogy olyanra fog sikerülni a "mű", mint amilyenre elképzelték és nagyon örül majd aki kapja. Ha készen lesz, és átadásra került természtesen elárulom majd, hogy miről is írtam ilyen rejtélyesen. :)
És persze a kérdésre a válasz: szerintem adni jobb!
Kátya

Kolozsvár

Helló mindenkinek!
Köszönöm, hogy hiányoltatok! :)
Egy darabig nehézkes volt az internet hozzáférésem, és nem volt jó gépem sem, de most már minden rendben. Született egy újdonat gép, egy laptop, aki csak az enyém. Most tanulgatom, hogyan is kell bánni vele, és mi is lehetne jobb alkalom erre, mint írni ide egy bejegyzést. Jöjjön hát a beszámoló!
Az úgy volt, hogy... :)
... talán nem mindenki tudja, de az anyai nagypapám Erdélyből származik. Mikor kicsi voltam, mindig nagyon szerettem volna elmenni vele, vagy a szüleimmel, mikor utaztak, de persze ez akkoriban nehézkesebb volt. Aztán Papa sajnos meghalt, és anyuék sem mentek többet. Pár éve aztán a fejembe vettem, hogy utazom Dévára, segíteni Böjte Csaba alapítványának. De hiába minden szervezés, valami mindig közbe jött. Aztán húsvét előtt az egyik kollégám felvetette, hogy miért nem megyek ki vele, úgyis megy a családjáért, szívesen elvisz és egy hét múlva haza is hoznak. Nem volt más dolgom, csak megkeresni az alapítvány egyik iskoláját ahol segíthetnék. Sajnos ez nem jött össze, mert jött a tavaszi szünet, és ahol csak lehetett hazaküldték a gyerekeket és a nevelőket. Ekkor jött az isteni sugallat, hogy felhívom a Kolozsváron élő rokonokat, és lerohanom őket a kérdéssel, hogy lakhatom-e náluk egy hétig. Nemcsak hogy igent mondtak erre a valljuk be, egészen pofátlan kérésre, de életem legcsodálatosabb nyaralását köszönhetem nekik! Egy hétig újra gondtalan gyerek lehettem, egy felnőtt fejével! Drága Marika és János! Ezúton is nagyon-nagyon köszönöm nektek ezt az egy hetet!
János nagybátyám hihetetlen tudással rendelkezik Kolozsvárról, Magyarországról, erdőről, mezőről, történelemről! Eddig azt hittem, hogy van általános műveltségem, most beláttam, hogy mi mindent kell még pótolnom. :D Az esténként elém tett könyvekben nagyon kevés olyan dolgot olvastam, amit János aznap nem osztott meg velem!
Azon túl, hogy bejártuk Kolozsvárt (a teljesség igénye nélkül: Házsongárdi temető, Mátyás király szülőháza, Fellegvár), eljutottam sóbarlangba(!), a tordai hasadékba és Vistára is! Ráadásul, mindezeknek a megkoronázásaként színházba is voltunk!
A sóbánya, vagy sóbarlang különösen nagy élmény volt. Eleve nagy dolog, hogy én lemegyek egy barlangba. Illetve már az is, hogy megközelítem a bejáratát. Számítottam rá, hogy elkap egy jó kis bezártság érzés és ezzel együtt egy remek kis hisztéria, de büszkén jelenthetem, hogy sikerült legyőznöm az egyik legnagyobb félelmemet, és nem történt semmi ilyesmi. Ebben hatalmas szerepe volt Rékának és Eszternek is, köszi lányok! :)
Persze rengeteg fotót csináltam, de még elő kell varázsolnom a régi gépből, úgyhogy kérek még egy kis türelmet! És természetesen folytatom majd a beszámolót is, mert ez csak egy nagyon kis szelete volt a történteknek, de holnap korán kelek, mert iskolába kell mennem. Jó éjt mindenkinek, és ígérem, a következő bejegyzésemre nem kell ilyen sokat várni!
Kátya