2010. szeptember 21., kedd

Ajándék

Olyan, de olyan ajándékot kaptam, kaptunk ma!!!

Margó néni! Nagyon köszönöm!

Kinyomtattam, hazahoztam. Mamácska is többször olvasta! Milyen szívet melengető érzés lehet ilyen szépet olvasni a gyerekünkről és tudni hogy remekül megállta a helyét az emberi kapcsolatokban és a barátságban!!!
Egy dolog ami különlegesen megmelengette a szívemet: a válaszott család!
És hogy miért nem vigyáz ránk jobban a sors? Biztos van oka ennek is! És ahogy Gézu szokta mondani, ha nem halunk bele, erősebbek leszünk tőle! És mi nem halunk bele!!!! Addig biztosan nem amíg ilyen emberek és barátok állnak mellettünk!!!
Még egyszer köszönöm és fogok válaszolni is, ígérem!


2010. szeptember 15., szerda

Véletlenül (?) találtam


"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van." - mondta a nagyon okos Müller Péter :)

Mára ennyit gondoltam :)

2010. szeptember 12., vasárnap

Egy új blog

Ez most itt a reklám helye lesz. :) Ráadásul egy saját oldalamat fogom reklámozni! Éljen a szerénység! :)

Igen tudom, hogy van egy csomó elmaradásom, ígértem beszámolókat, ráadásul a fejem is tele van tervekkel, ezeket is mind szeretném hamarosan leírni, de most valami egészen más következik.

Csináltam egy új blogot.

Régen terveztem már, de valamiért a mai nap tűnt megfelelőnek az elindítására. Miért is? Két oka van. Az első, hogy ma Mária névnap van, és az én családomban, felmenőim között sok a Mária. (Mivel egy időben ez volt a leggyakoribb női név Magyarországon, gondolom más is van ezzel így! :) ) Két dédnagymamám, egy nagymamám volt Mária. Egy mindenképpen felejthetetlen nagynéném volt Mariska. Van egy csodálatos pótanyám, a "Mostikám", aki Marika. Van egy rokonom, szintén Marika, aki olyan kedves és szelíd és gondoskodó, amilyen én soha nem leszek, és egy számomra ismeretlen, nagyon beteg Máriában tartja a lelket. Van egy Marika néni, aki küzd a három unokája nevelésével és egy halálos betegséggel, és aki az én szememben egy hős. És vannak Máriák, akiktől olyan emberek kapták az életet, aki nagyon fontosak számomra. Mindannyiuk tiszteletére készült el pont ma az oldal. A másik ok, hogy teljesen véletlenül (??? :) ) a kezembe került ma egy cikk az Élő könyvekről. (Akit érdekel, megtalálható a Reader’s Digest 2010. szeptemberi számában.) Engem teljesen lenyűgözött ez a zseniális ötlet, aminek az a lényege, hogy a pár oldalas leírások alapján kiválasztod az „Élő könyved”, és már mehetsz is beszélgetni valakivel, aki elmeséli neked az életét, a nehézségeit az adott témában. A "módszer" az előítéletek leküzdését segíti az átlagemberek történeteivel, tehát nem igazán egyezik az én témaválasztásommal, de ugyanakkor valahol van egy közös pontjuk. Legalábbis én így éreztem, kíváncsi vagyok, hogy más is fogja-e érezni a közös alapot, a gondolataink, történeteink megőrzését és továbbadását?

Az én kis blogom ötlete először akkor fogalmazódott meg bennem, mikor családfa kutatás közben teljesen véletlenül (???) ajándékba kaptam egy történetet egy számomra a mai napig ismeretlen hölgytől, családom egy réges-régen élt tagjáról. Másodszor akkor jutott megint az eszembe, mikor eljött hozzánk a nagymamám barátnője. A nagyim már nem él, és mikor ott ült velem szemben az idős hölgy, akkor jutott eszembe, hogy a nagymamám is mindig magán hagyta a kalapját és a vállán a kendőjét, mikor valahova csak úgy beugrott pár percre. És akkor arra gondoltam, hogy ezt már elfelejtettem, és ha nincs ez a találkozás, vajon eszembe jutott volna valaha is? Ezek apróságok, de szép és szerintem fontos apróságok. És a harmadik ok: 16 éve ismerem a legjobb barátnőmet. Tavaly derült ki, hogy majdnem ugyanaz volt az ő nagymamája vezetékneve, mint az én dédnagyanyámé. Véletlen??? :)

Tehát a blogban családi történeteket szeretnék közzétenni. Azt hiszem mindent elmondtam, aki hallja adja át és nézze meg: itt!

Kátya

ps: És persze írjatok történeteket!!!

2010. szeptember 7., kedd

A lila...

... ruhás cipős nő

Az úgy volt, hogy… :) tegnap bejártam fél Pestet egy alkalmi cipőért, amiben megjelenhetek a csütörtöki évnyitón. Természetesen (?) fekete cipőt képzeltem el, mert az mennyire praktikus, mindenhez megy, stb., stb. Nem kaptam. Jelentem fővárosunk tele van, ronda, hegyes orrú, eszméletlen magas sarkú, csillogós, idétlen lábbelikkel. De egy kos nehezen adja fel, elmentem hát ma délután kicsiny városom kb. egyetlen cipőboltjába. Már a kirakatban megláttam Őt. De nem fekete volt, és ugye mondanom se kell, az egyetlen amelyiknek az ára magasan kiugrott a többi közül. Szorgalmasan felpróbáltam mind a kettő darab cipőt a boltban, amely megfelelt nem kicsit kényes ízlésemnek, fekete volt, nem borultam le róla és volt a méretemben. Csak hát egyik sem volt szerelem… Muszáj volt felpróbálnom Őt!!! És pont jó, és még éppen, hogy menni is tudok benne, (bár holnap még majd gyakorolnom kell) és … hát lila. De igazán, igazán tűsarkú! Kislánykoromban mindig tűsarkú cipőre vágytam, nos, így harminc évesen, már igazán valóra válhatott az álmom. :) Tehát megvettem. Aztán rájöttem, hogy egyetlen más lila ruhadarabom vagy kiegészítőm sincs, ami passzolna hozzá. Hazafele beugrottam a kicsinyke város egyetlen helyére ahol lehet bizsukat kapni. Pont kiárusítás van, kb. három darab fülbevaló volt már csak. Naná, hogy egyik sem lila! Azért bátran előadtam a kérésemet, és lássatok csodát, a pult alól előkerült egy lila nyaklánc fülbevalóval!!! Persze megnéztük a nagyon kedves eladó lánnyal és egy másik vevővel, hogy mennyire hasonlít a színe a cipőméhez, nos nem hajszál pontosan ugyanaz az árnyalat, de mivel az egyik a nyakamon lesz, a másik a lábamon, és majd igyekszem a kettőt nem túl közel vinni egymáshoz :), úgy döntöttünk, hogy tökéletes. És miután ennyi jó dolog történt velem, ezért a mai napot választottam ki, hogy beküldjek egy pályázatot, amiről csak akkor fogok mesélni, ha megnyerem. De egy ilyen mázlis napon, ami kicsit „szőke nősre” sikeredett, (de ez harminc évente belefér) miért is ne nyerném meg???

Kátya

2010. augusztus 31., kedd

A nyár utolsó napja

Vagy a tél első napja? Olyan hideg volt ma, hogy majdnem ráfagytam a bringámra. Főleg hazafele, amikor még az eső is esett. Elő is ásom a kesztyűmet, és holnap szégyen-nem szégyen fel fogom venni. :) De a lényeg, naptárilag ma még augusztus van (még vagy két órán át) és ez egy szép és hosszú nyár volt, ami kicsit egybefolyt számomra a szép és hosszú tavasszal. Nyaralni idén sem jutottam el, már nem is számolom mióta, de azért nem unatkoztam. Történtek persze nem túl jó, sőt rossz dolgok is ezalatt a pár hónap alatt, de „csak a szépre emlékezem” jeligére, lássuk most a nyár legszebb, legjobb eseményeit!
- Ildó. Mikor két hét nyaralás után hazajött. Mikor egy hét tábor után hazajött. Ahogy potyognak ki a fogacskái. Amikor egész nap rajzol, színez, ragaszt és „lemodellez” egy erdőt. Amikor moziba mentem vele. És mikor elkészíttettük az első személyigazolványát. Egy aranyköpése: a bolhapiac egy olyan hely, ahol mindent lehet kapni, bolhát kivéve. És még az is jó néha és röhögésbe fullad, mikor nem fogad szót… :)

- Sikeres vizsgák július közepén, és egy egészen szép bizonyítvány, amivel elméletileg bárhol el lehet helyezkedni.

- A „Múzeumok Éjszakája” amit Ildi barátnőmmel sétáltunk végig, a budai várból indulva, át a Lánchídon, keresztül a Váci utcán, végig az Andrássyn. Nem túl sok múzeumba jutottunk be, viszont végigröhögtük az egész napot! Ja és a bazilikánál rózsa alakú fagylaltot ettünk!

- Budapest Bár koncert a Margit szigeti szabadtéri színpadon. Hihetetlen zenei élmény a legjobbaktól. Lenyűgöző, hogy mennyi különböző ember és zenész mennyire „egy húron tud pendülni”. :) Remek előadás, nagyszerű dalok, sok humor. A legjobban azt imádtam, hogy látszott a zenészek is mennyire élvezik amit csinálnak. Rutkai Bori volt a legjobb (persze ha Kiss Tibit nem számítjuk, ugyebár :) ), annyira aranyosan „táncol”, mint egy szúnyog. És a kedvencem: a „Love me or leave me” Németh Juci és Mazz Swift előadásában… Ő volt az egyik vendég, és számomra nagyon érdekes végiggondolni, hogy milyen sorsok és kultúrák találkoztak akkor ott a színpadon. Annyira különleges, hogy idejön egy fekete nő New Yorkból és versenyt hegedül Farkas Robival (a közönség pedig leesett állal hallgatja).

- A főiskola. Még mindig alig tudom ám elhinni, hogy felvettek! :) Azt ugyan nem állítanám, hogy végigizgultam a nyarat, mert az esélytelenek nyugalmával indultam. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is még ilyen szintű tanulásra adom a fejem. Szeptember 10.-én évnyitó. Majd beszámolok! :)

- Visszavettem a „régi” nevem. Vicces, hogy mindkét szülőm megkérdezte, hogy hogyan is fognak akkor most hívni, mondtam is nekik, hogy Kovácsnak :D. Szóval újra hivatalosan is Simkó Katalin a billentyűzet mögött!

- Ildi barátnőm 30. születésnapja! Majdnem tökéletes nap volt, de mivel itten csak a jóra emlékezünk, de az a része meg nem publikus, legyen elég annyi, hogy nagyon jól éreztük magunkat!!!

- Úszás reggelente. Ezt nagyon imádtam. Reggel még aludt a ház, amíg én kilopóztam és eltekertem a strandig. Bevallom, az első alkalommal 10 perc után jól esett volna egy enyhébb újraélesztés, és utána nagyon nagymamásan úszkáltam, de aztán egészen jól belejöttem a régi formámba. A legjobb háton fekve lebegni nézni a felhőtlen kék eget, és nem gondolni semmire…

- A biciklizés. Mindig is vágytam elengedett kormánnyal biciklizni és ezen a nyáron végre sikerült megtanulnom! Ráadásul gyakorlás közben egyszer sem estem el!!!

- A repülőnap Kecskeméten. Azt hittem, hogy egész nap bámulhatom majd a helyes, egyenruhás pasikat. :) Ehhez képest tátott szájjal bámultam, hogy miket művelnek fönt a levegőben. A pálmát az olaszok bemutatója vitte el, a legvégén Pavarotti énekelt miközben repültek, nekem még a karomon is felállt a szőr. A törökök bemutatója, a folyamatos kommentálással, csak egy hajszállal szorult a második helyre (nálam), holtversenyben a svájciakkal akik szintén nagyon-nagyon jók voltak. És most már azt is elmondhatom magamról, hogy szunyókáltam helikopter alatt. Az sem volt rossz! :)

- A könyv. Nem tudom elmondani, hogy milyen élmény volt a kezembe fogni egy könyvet (egy igazi könyvet, kemény borítóval, színes képekkel) amiben az általam készített képek szerepelnek. Oké, hogy csak be kell menni egy drogériába, és bárkinek bármikor csinálnak ilyet, de ez akkor is egy különleges könyv, egy különleges embernek és családnak! És mégiscsak egy igazi könyv!!!

- És a különleges pillanatok! Amikből jócskán volt ezen a nyáron. Nevetések, beszélgetések, pálinkázás, vacsorák, kisbabák születése, egy közösség összetartása, barátok, egy-két jó randi, frissen festett szobák, lett szúnyoghálós ajtóm!, érdekes könyvek, versek, dinnyeevés, fagylaltozás, e-mailek, telefonok…

Nos"csak" ennyi. Velem sosem történik semmi… :)

Kátya

2010. augusztus 11., szerda

Kicsit szomorkás a hangulatom máma...

Nos, nincs mit tagadni, összejöttek itt kicsit a dolgok.
Először is, elment a pettyem táborba. (Azért az új becenév, mert azt mondta az én kicsi tündér-boszi lányom, hogy én vagyok a katica bogárka, és ő pedig az én egyetlen pettyem! Arcomon jelenleg félhülyebüszkeanyaimosoly) Tudom, hogy jó helyen van, a nagypapájával ment, aki jobban figyel rá, mint bárki más ezen a világon, de mégis... Nehéz ez a gyerekelengedés dolog! De büszke vagyok magamra, nem sírtam, amikor elindult, ráadásul a TAJ kártyáját sem felejtettem el odaadni a papának! Keddig kell kibírnom, addig petty nélküli katica leszek... :(
Másodszor ma lenne a Gödimamám 79. éves. Sajnos már négy éve nincs köztük. Sok mindent tanultam ez alatt a négy év alatt. A legfontosabb az, hogy mindenki menjen és ölelje meg, vagy ha nem teheti, akkor hívja fel a nagyiját, a szüleit, amíg még lehet. És legyetek velük nagyon türelmesek! Tudom ám, hogy mennyire nehéz tud ez lenni, néha emberfeletti erőfeszítést kíván, de az ember pillanatok alatt olyan helyzetben találhatja magát, amikor már nincs kinek telefonálni, és elmondani amit szeretnél.
A harmadik nehézség, az én törött karú Mamácskám. Szívszaggató nézni a tehetetlenségét, ugyanakkor valahol örülök, hogy "csak" ennyi baja történt, és egyébként pedig egészséges, mint a makk. Ahogy mostanában járunk vele a kórházba, olyan borzasztó sorsokat látok, látunk, hogy mindig az jut eszembe, igazából nincs is nekem semmiféle problémám! Aztán ezeket az ember elfelejti, mert jönnek a mindennapok gondjai, az érzés, hogy nem tudsz segíteni, látni valakinek a kiszolgáltatottságát, amit nem akarsz látni. Ez nehéz, és néhanap, mikor van időd gondolkozni is rajta, akkor még nehezebb. Mikor csönd lesz (mert mondjuk elmegy a petty táborba) és meghallod a gondolataidat, és nem tudod elhessegetni őket...
Azért vannak ám pozitív dolgok is kis életemben, lássuk csak!
Először is egy nagyon gyors szülinapi köszöntő annak a barátomnak, aki augusztus 1-jén ünnepelte a születésnapját és ma kaptam a tortájából. Isten éltessen!
Aztán nagyon-nagy hála a keresztszüleimnek, aki felváltva fognak nálunk aludni a következő napokban, hogy ne legyek éjszaka Mamácskával egyedül (mert egy ember nem tud felemelni egy tehetetlen testet, bár mindannyian reméljük, hogy erre egyáltalán nem lesz szükség!).
És végül, ha kicsit szomorkásan is, de örülök a nyárnak, az életnek, "a lét elviselhetetlen gyönyörúségének" és kiülök kicsit a teraszra, hátha látok egy hullócsillagot! És akkor olyat, de olyat kívánok... :D

2010. augusztus 5., csütörtök

Véletlen?

Vajon vannak véletlenek???

Ma a kezembe került egy írás. A heti Nők Lapjában jelent meg, Müller Pétertől. Nagy részét idézném:
"Egy férfinak sokféle gondolata van a női szerepekről. "Jó, ha fölnéz rám, jó, ha odaadó, jó, ha nekem szenteli az életét, ha tisztel, ha megfőzi a finom ebédet, ha hűséges feleség, jó, ha leleményes szerető...
De jó, ha néha eltart engem, ha dolgozik (mert egyedül kevés vagyok), jó, ha pénzt keres, jó, ha erőt ad, jó, ha a bennem élő gyereket megérti, s néha az anyámat tudja helyettesíteni. Jó, ha megáll a saját lábán is, mert az enyém néha gyenge."
Ezek mind jók - egy férfinak.
De mi a jó a nőnek?
Sőt, így teszem fel a kérdést: mi a jó manapság a nőnek?
Van a világirodalomban egy szent könyv, Madách Imre műve, Az ember tragédiája, mely erre a kérdésre kérlelhetetlenül pontos választ ad."
(...)
"Vége a régi női szerepnek!
Vége a passzivitásnak, a kiszolgáltatottságnak, a megalázottságnak.
A nőnek a sarkára kell állni.
Akkor is, ha a legjobb házasságban él.
Önmagában kell bíznia, saját erejében, ihletében, bölcsességében és értelmében.
Korunk nem a nők "fölszabadításáról" szól. Sokkal többről: a zsarnoki férfiuralom és a sok ezer esztendős patriarkális téveszme összeroppanásáról.
A férfi lelepleződött. Lucifer csődbe vittel.
Recsegő-ropogó világunkat már most is a nők tartják fenn, ameddig bírják.
Ebben a rendkívüli helyzetben semmi mást nem tartok helyesnek, csak ha a nő lelkileg, spirituálisan, de társadalmilag is megteremti önmagát.
Semmiféle függő helyzetbe nem megy bele, még a legnagyobb szerelem árán se, mert mi, mai férfiak már méltatlanok vagyunk erre.
Éljen a nő egyedül, vagy akár a legjobb házasságban: magában bízzon elsősorban.
Házasságban is legyen "szingli" - önálló, erős, bölcs asszony.
Legyen önmaga ura, királynője - akkor is, ha ez a társának nem tetszik, vagy azt mondja, hogy "az igazi Nő" nem ilyen.
Ne hallgasson rá.
Mi, Ádámok, nem vagyunk beszámíthatók.
S főleg elvesztettük a történelmi létjogosultságunkat.
Leszerepeltünk.
(Csak zárójelben jegyzem meg: oly mértékig riadtak és gyengék vagyunk, hogy nekünk nem is igazán kell egy önállótlan, gyenge nő.)
Ez a feladat, tehát.
Ne királyné légy - hanem Királynő!"


Sokszor elgondolkoztatnak Müller Péter írásai. Hiszem, hogy ez az írás, pont ma, nem véletlenül került a kezembe. Van benne egy sor (persze, hogy nem árulom el, melyik :D ) ami a szokásosnál jobban befészkelte magát a fejembe. Ráadásul, mintha külön nekem írta volna, hozzám szól. (És lehet, hogy tényleg! :D )
Leszögezném, hogy én igazából házasság párti vagyok. Még mindig hiszek az egyenrangú, jól működő párkapcsolatokban, és szerencsére sok pozitív példát látok, bár nem felejtem el azt sem, hogy egy kívülálló mindig csak annyit lát, amit látni engednek neki.
De körülöttem egyre-másra bomlanak fel a kapcsolatok, és (nagyon kevés kivételtől eltekintve) azt látom, hogy a lányokként, csajokként kezdett házasságokból "harcedzett", erős, önálló nők lépnek ki, és ők mernek csak igazán kilépni, nem megalkudni.
Sokat beszélgetünk barátokkal a sorsról, a szabad akaratról, a horoszkópokról, reinkarnációról, Istenről, vallásról, arról, hogy mi a dolgunk itt a földön. Arról, hogy más sorsában milyen könnyű előre látni, hogy mi fog történni, mit hogyan kell csinálni, és a sajátunkban milyen piszok nehéz. És még ha néha látjuk is, mi lenne a jó, mennyire nehéz arra az útra lépni, és rajta maradni, végig menni. Mert általában a jó út a nehéz út. A kényelmetlen, a fájdalmas.
Vajon vannak-e véletlenek? Mi van megírva előre? Mi a szabad akarat? És hogy fut össze mindenki szabad akarata a sors szép nagy szőttesévé? Tényleg előre megválasztjuk a sorsunkat? A rosszat is? A hibákat is?
A napokban kaptam egy könyvet. A Viskó. Én szeretem és ajánlom mindenkinek. Vannak benne nagyon elgondolkodtató dolgok. Szerencsémre, én egy általam "egészségesnek" gondolt vallásos nevelést kaptam, lehet, hogy ezért is áll hozzám közel a könyv. Apai dédnagyapám mondása volt, hogy ő közelebb érzi magához Istent a gödi dunaparton, mint akármelyik templomban. Anyai nagymamám pedig megtanított egy esti imádságra, pár szó az egész és ennyi. Innentől kezdve szabadon dönthettem, hogy miben hiszek, és soha senki nem kért rajtam számon semmit. A könyvet olvasva eszembe jutott egy vicc, ami igazából csak angolul "vicces": God is black. Yes, she is. Magyarul kb. azt jelenti: Isten fekete (bőrű). Igen ő (nőnemben) az. Tehát Isten egy fekete, színes bőrű nő. És miért ne lehetne akár ilyen? És ebben a könyven is felvetődik a kérdés, hogy jobb lenne-e a világ, ha a nők irányítanák? És a válasz: akkor sem lenne tökéletes, de lényegesen jobb lenne. Persze ne felejtsük el, hogy ez az író véleménye, lehet vele egyet érteni, és lehet nem. :) Én speciel egyetértek, szerény kis tudásommal úgy gondolom, végignézve a történelmen, hogy amíg a férfiak háborúztak (Zárójeles, kicsit sarkított megjegyzés, lehet megérne egy külön témát, ezt kb. így gondolta a férfi: Elmegyek drágám háborúzom egy kicsit, hogy megvédjelek titeket, és mindenki lássa, hogy én milyen hazafi vagyok! Egy hét múlva jövök! és így a nő: Menjél persze, tudom unatkozol itthon. Hagyd csak itt a szüleidet, az én szüleimet, a gyerekeinket, a földet, a jószágot, tehát mindent amit elmész megvédeni (?!) majd én addig is vigyázok rájuk. Ha nem jössz egy hét múlva, hanem később vagy soha, mert téged is lelőhetnek, majd én gondoskodom róluk, egyedül, életem végéig. Hacsak közben ki nem fosztanak, meg nem ölnek minket azok, akiktől meg akarsz védeni... És közben elnézően mosolygott.)   a hatalomért, a területekért, a hátországot a nők biztosították, ők maradtak otthon, vigyáztak az öregekre, felnevelték a hadiárvákat, szántottak, vetettek, állatot neveltek, szőttek-fontak, ápoltak. De lehet, hogy nem is így pontos, hogy a nők, hanem inkább úgy, hogy a jó emberek (akár férfiak, akár nők). Akik nem tűnnek ki a tömegből, de ők működtetik a világot. Ugye milyen könnyű észrevenni, ha valahol nincs jó ember? És milyen természetes, ha valahol ott van. Akkor minden működik, és minden jó. És a jó emberek többségében nők, anyák és nagyanyák. Egyszer azt olvastam valahol (ha jól emlékszem szintén Müller Péter írta), hogy ez azért van, mert a nők teremtik meg az életet és ők hozzák világra a gyermekeket. Vagy talán az a furcsa, ha egy nő nem jó ember. Egy férfinak könnyebben "megbocsátja" a közösség, a társadalom, ha nem jó ember. Van egy kedvenc idézetem (a sok közül), úgy érzem ide vág:
„Ember??? – és éreztem, hogy a keserűség fojtogatni kezd. – Az ember… nagyon nagy dolog, (...). Majdnem olyan nagy… mint a férfi… S én azt hiszem – hiszen maga ezt a hitet erősíti benne,- hogy maga sohasem tud igazán ember lenni… Nem tud… mert nem felfelé néz, hanem a porba és mert túlságosan súlyosnak tartja a terhet, amelyet az embervoltunk rak a vállaink fölé.” Az idézet Bozzay Margit Álarc nélkül című könyvéből való. Érdekes, pici könyv, tizennégy asszonyi sorsról, szintén tudom ajánlani! Szóval, csak oda szeretnék kilyukadni, hogy a nőknek muszáj erősnek lenni, megtartani a családot, megteremteni a hátországot, akár most él, akár száz vagy ezer éve, de ki kérdezi őt meg, hogy mire vágyik? Neki nem kell valaki, aki megtartja őt, legalább néha? Aki átöleli, és megígéri, hogy minden jó lesz? Aki vigyázz rá, aki mellette áll, és segíti abban, hogy legyen ereje mindezeket végigcsinálni? Az idős szülők, a beteg gyerek ápolását, a mindennapok kis és nagy harcait megvívni, a munkában helyt állni, a háztartást vezetni, a mindennapira valót előteremteni és beosztani?
Úgy gondolom, hogy bármennyire is erős, elégedett, magabiztos egy ember természetes, hogy vágyik egy társra. Szerintem (és ez csak az én saját kis gondolatom) ez a társ olyan legyen, aki mellettem jár, ha elbotlom felsegít, és én őt viszont. Ha kell még a hátamra is veszem, de nem cipelem túl sokáig mert onnantól, ha az egyik a hátára veszi a másikat és "elfelejti" letenni, borul az egyensúlya a kapcsolatnak. Már nem látom mellettem a másikat, csak a súlyt érzem a hátamon, és egyre nehezebb cipelnem, a végén már csak vonszolom, és aztán ledobom és otthagyom az úton, mert már nem is emlékszem, hogy miért is vettem fel, miért is cipelem, ki is ő, csak azt tudom, hogy már nem bírom, és ha életben akarok maradni, akkor választanom kell közte és magam között. Vagy cipelem addig míg bele nem halok. Aztán ha ő nem tud tovább menni, meghal ő is, mellettem a porban. Vagy rájön, hogy igazából tud menni egyedül is. Talán vet rám még egy pillantást, aztán megy tovább, és hamarosan el is felejt...
Nyár elején az egyik ismerős hölgynek azt mondta a férje a telefonba (éppen külföldön volt), hogy: "Csinálj bármit, még ha hülyeség is, én melletted állok!" (Remélem nem haragszanak, hogy megírtam!) És ez bennem olyan mély nyomot hagyott. Mennyi bizalom, szeretet, mennyi megbecsülés, a másik ismerete, mennyi közös év van e mögött az egy mondat mögött. Még különleges szavak sincsenek benne, és mégis ott van minden! Nos, a jó hír az, hogy vannak még ilyen kapcsolatok, és vannak jó emberek, férfiak és nők! Onnan lehet megismerni őket, hogy "napozni lehet a szívük mellett" (Vavyan Fable) és én szerencsémre sok ilyen jó embert ismerek! :D
És erre is eszembe jut egy idézet, és ezt is leírom: „Míg férje odavolt, megkeményítette magát, olyan lett, akár a szívós bőrszalag, most azonban ismét elmerült a legédesebb fényűzésben, mely nem más, mint ha az ember valaki más oltalmára bízhatja magát. Bőrszíjból puha bársonnyá lett újra.” (Noah Gordon: Az orvosdoktor. És igen, szintén egy jó könyv!) És nem szó szerint értve, nem kell mindig hozzá egy férj. Én Kolozsváron éreztem újra azt, hogy minden félelmem ellenére, hat-hét év bőrszíj élet után vissza tudok változni bársonyszalaggá. Amit ott kaptam, felnőtt fejjel egy hétre újra önfeledt gyereknek lenni... Gyönyörűséges, felemelő, lélekfeltöltő és legfőképpen viszonozhatatlan! Még most is tart ám annak a varázsos egy hétnek a hatása! De azért igazságtalan sem szeretnék lenni, itthon is előfordulnak önfeledt, bársonyos pillanatok. Nagyon sokat jelentenek az igazi barátok, és úgy gondolom, hogy rendkívül szerencsés vagyok ezen a téren! Van akinek egy sincs, nekem sok van, és egyikőjüket sem adnám semmi kincsért!
És hogy mi is volt a sok kusza, locsogásom értelme? Nos... talán, hogy véletlenek nincsenek. Szerintem. Továbbá, hogy nem feladni hölgyek, hanem kitartani! Aztán az, hogy bármennyire erősek is vagyunk, vágyunk az igazi után, akivel jó volna megosztani mindent. Jót is, rosszat is... Mert jó ám nőnek lenni, de még jobb ha van kinek. "Ahhoz hogy egy nő ragyogjon, olyan férfi kell, aki ragyogtatja őt." (ismét Vavyan Fable) (És zárójelben megjegyezném, van olyan aki mellett 5 évig sem ragyog fel valaki, és van olyan is aki mellett 5 másodperc után. De mellette sem ragyog ám akárki!) Tehát kell egy társ, de nem minden áron!
És végül egy dal, ami nagyon ide illik (szerintem), minden benne van, csak kicsit máshogy, amit Müller Péter leírt. Hallgassátok meg!

Oláh Ibolya - El merem mondani


http://www.youtube.com/watch?v=hPod6QDrIrU

Értette valaki, amit itt leírtam? ;)

Kátya

Ui: A fentiek leírásával nem céloztam senkire és semmire. Senkit sem akartam megbántani, még véletlenül sem. Csak és kizárólag gondoloztam. Bármilyen élő vagy holt személlyel lévő hasonlóság csak a véletlen műve, és akinek nem inge, stb. :D

Ui2: Éééés megvolt a 400. látogató! Hurrá!