Mennyi? 30? Avagy megint szülinapiság

Van ezen a bolygón egy ember, aki ma tölti be a harmincadik életévét. (Oké, tudom ám, hogy rengeteg más emberrel együtt, de nekem Ő a fontos!)
Ő a BARÁTOM, így csupa nagy betűvel, mert megérdemli! Oldalakon keresztül tudnám sorolni, hogy mennyire szeretem és mennyire fontos nekem, de Ő meg én úgyis tudjuk, a többieket meg nem biztos, hogy érdekli!
Szóval legdrágább Tóth Ildikóm! Nagyon boldog 30. születésnapot Neked! Este bulizunk! :)
Kátya

Jó és rossz hírek

Nos, kezdem a rosszal. Drága Mamácskám sikeresen eltörte a bal vállát. Gipszelni nem lehet, rögzítő kötése van. Keserves, neki főleg.
Azért van jó hír is ám! Először is, hogy levizsgáztam, és az összesített jegyem jeles! Az egyik részvizsgát állatira elrontottam, így az csak 75%-os lett, de ha szem előtt tartjuk, hogy nincs jobb jegy, mint a kettes, csak szebb, akkor maradéktalanul boldog lehetek! :D
Másrészt pedig felvettek a fősulira, tehát szeptembertől az ELTE hallgatója leszek! :D Majd elmesélem, hogy jó-e ez nekem? ;)
Kátya
PS: Már csak három kedves látogató, és elérem a "bűvös" négyszázat!!!

Jellemző

Csak egy idézet, teljesen véltelenül került hozzám, és nagyon megtetszett, talán mert jellemző rám...

"Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket."

Megyek és tanulok tovább, hétfőn vizsga! Utána több időm lesz, és jövök ám!!! :D

Ajándék (adni jobb vagy kapni II.)

Az ajándék története dióhéjban:
Az egyik kitalálta, a másik lefotózta, a harmadik megszerkesztette, a negyedik scannelt hozzá még fotókat, az első és a harmadik elvitte "kiadatni" és már el is készült egy gyönyörű album szeretettel a Pék családnak! :D
Íme ahogy csodálják:

Szóval az ajándék. Túlzás és szerénység nélkül állíthatom, hogy gyönyörű lett! Ehhez nagyon kis mértékben járult hozzá szerintem hogy én csináltam a képeket, bár van köztük egy-két jól sikerült. Első sorban gyönyörűek a tárgyak, amik hihetetlen sok munkával és szeretettel készültek. Nagyon szerencsések a gyerekeink, hogy ilyen környezetben töltik a hétköznapokat. Szuper volt az ötlet és persze a szerkesztés is nagyon jó lett, ezt most nem tudom bemutatni, szóval kénytelenek lesztek elhinni nekem. :)

És amit én kaptam ettől az ajándéktól...
Először is amiről már írtam, a jóleső izgalmat, hogy mit fognak szólni hozzá a megajándékozottak. (Túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon örültek!)
Másodszor kaptam sok-sok dicséretet, amik valljuk be nagyon jól estek kicsinyke lelkemnek. Kiemelném közülük a megajándékozott mondatát, mely szerint ez egy referencia album neki, de nekem is! :)
És harmadszor egy ilyen könyvbolondnak, mint én, könyvben kinyomtatva látni a munkáját... nos elmondhatatlan!
Köszönöm
Kátya

"Szolgálati közlemény"

Fodor Ákos

Házassági emlékmű

van, amikor t i s z t á b b
eltörni egy tányért,mint
elmosogatni.

Azt hiszem ez mindent elmond. Többen már úgyis tudjátok. Megpróbáljuk úgy hogy a gyerekünk a lehető legjobban jöjjön ki a helyzetből. És többet nem szeretnék mondani róla.

Kátya

Adni jobb vagy kapni?

Amikor kicsi voltam (és aranyos) teljesen természetes volt a válasz: kapni. Egy vágyott játékot, könyvet vagy ruhát megkapni nagyon jó érzés volt. Aztán ahogy nőttem, bár még mindig aranyos voltam, azért egyre nehezebben találta el a környezetem, hogy mire is van szükségem. Nem azért mert nagyok lennének az igényeim, hanem mert amire igazán vágytam mindig megszereztem magamnak, illetve nem nagyon vágytam nagy dolgokra. Keblenc írók könyveire már a megjelenés napján lecsaptam, ruhában is önellátó lettem, az ékszereket nem nagyon kedvelem, és játékokra már nem nagyon vágyom. :) Na és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ízlésemet elég nehéz eltalálni. Viszont az évek során rákaptam az adás "ízére". Kifigyelni, hogy mire vágyik a másik, megjegyezni az elejtett szavakat, fél mondatokat. És ami ennél is jobb, megtudni vagy megérezni azt, amit nem mond ki. Lehet, hogy nem is gondol rá. Nagyon jó érzés annyira ismerni valakit, hogy meg tudjuk lepni egy igazi ajándékkal. Főleg ha ez az ajándék nem is egy tárgy, hanem egy élmény. Vagy élmények és gondolatok tárgyi formába öntve.
Ma kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést. (Fél délelőtt ragyogott tőle a fejem!) Ezúttal nem én voltam aki kitalálta az ajándékot, engem csak megkértek, hogy próbáljam meg tárgyi formába önteni. Hihetetlenül jó érzés gondolkozni azon, hogy hogyan is csináljam, milyen lesz majd, és vajon mit fog szólni hozzá a megajándékozott? És én máris rengeteg mindent kaptam ettől az ajándéktól. Először is nagyon meghatott, hogy engem kértek meg rá. Másrészt felemelő érzés részt venni egy olyan valami készítésében, ami egy közösség tiszteltét és szeretetét hivatott kifejezni. És végül, de nem utolsó sorban izgalmas várni a megajándékozott meglepetését és örömét.
Remélem, hogy olyanra fog sikerülni a "mű", mint amilyenre elképzelték és nagyon örül majd aki kapja. Ha készen lesz, és átadásra került természtesen elárulom majd, hogy miről is írtam ilyen rejtélyesen. :)
És persze a kérdésre a válasz: szerintem adni jobb!
Kátya

Kolozsvár

Helló mindenkinek!
Köszönöm, hogy hiányoltatok! :)
Egy darabig nehézkes volt az internet hozzáférésem, és nem volt jó gépem sem, de most már minden rendben. Született egy újdonat gép, egy laptop, aki csak az enyém. Most tanulgatom, hogyan is kell bánni vele, és mi is lehetne jobb alkalom erre, mint írni ide egy bejegyzést. Jöjjön hát a beszámoló!
Az úgy volt, hogy... :)
... talán nem mindenki tudja, de az anyai nagypapám Erdélyből származik. Mikor kicsi voltam, mindig nagyon szerettem volna elmenni vele, vagy a szüleimmel, mikor utaztak, de persze ez akkoriban nehézkesebb volt. Aztán Papa sajnos meghalt, és anyuék sem mentek többet. Pár éve aztán a fejembe vettem, hogy utazom Dévára, segíteni Böjte Csaba alapítványának. De hiába minden szervezés, valami mindig közbe jött. Aztán húsvét előtt az egyik kollégám felvetette, hogy miért nem megyek ki vele, úgyis megy a családjáért, szívesen elvisz és egy hét múlva haza is hoznak. Nem volt más dolgom, csak megkeresni az alapítvány egyik iskoláját ahol segíthetnék. Sajnos ez nem jött össze, mert jött a tavaszi szünet, és ahol csak lehetett hazaküldték a gyerekeket és a nevelőket. Ekkor jött az isteni sugallat, hogy felhívom a Kolozsváron élő rokonokat, és lerohanom őket a kérdéssel, hogy lakhatom-e náluk egy hétig. Nemcsak hogy igent mondtak erre a valljuk be, egészen pofátlan kérésre, de életem legcsodálatosabb nyaralását köszönhetem nekik! Egy hétig újra gondtalan gyerek lehettem, egy felnőtt fejével! Drága Marika és János! Ezúton is nagyon-nagyon köszönöm nektek ezt az egy hetet!
János nagybátyám hihetetlen tudással rendelkezik Kolozsvárról, Magyarországról, erdőről, mezőről, történelemről! Eddig azt hittem, hogy van általános műveltségem, most beláttam, hogy mi mindent kell még pótolnom. :D Az esténként elém tett könyvekben nagyon kevés olyan dolgot olvastam, amit János aznap nem osztott meg velem!
Azon túl, hogy bejártuk Kolozsvárt (a teljesség igénye nélkül: Házsongárdi temető, Mátyás király szülőháza, Fellegvár), eljutottam sóbarlangba(!), a tordai hasadékba és Vistára is! Ráadásul, mindezeknek a megkoronázásaként színházba is voltunk!
A sóbánya, vagy sóbarlang különösen nagy élmény volt. Eleve nagy dolog, hogy én lemegyek egy barlangba. Illetve már az is, hogy megközelítem a bejáratát. Számítottam rá, hogy elkap egy jó kis bezártság érzés és ezzel együtt egy remek kis hisztéria, de büszkén jelenthetem, hogy sikerült legyőznöm az egyik legnagyobb félelmemet, és nem történt semmi ilyesmi. Ebben hatalmas szerepe volt Rékának és Eszternek is, köszi lányok! :)
Persze rengeteg fotót csináltam, de még elő kell varázsolnom a régi gépből, úgyhogy kérek még egy kis türelmet! És természetesen folytatom majd a beszámolót is, mert ez csak egy nagyon kis szelete volt a történteknek, de holnap korán kelek, mert iskolába kell mennem. Jó éjt mindenkinek, és ígérem, a következő bejegyzésemre nem kell ilyen sokat várni!
Kátya