Utóirat...

Nagyon nehezen született meg ez a bejegyzés. Már az előző hétvégén is két estét töltöttem el a gépem előtt, de sehogy nem sikerült az érzéseimet szavakba önteni. Aztán a hét közepén, Margó néni blogján találtam két idézetet, ebből az egyiket idézni is fogom, mert nagyon a hangulatomhoz való. De még mindig nem sikerült kiírnom magamból amit gondoltam. Aztán megint találtam nála egy bejegyzést, valakiről akit ő nagyon szeretett. Lenyűgözött, hogy milyen szépen és nemes egyszerűséggel tudott megosztani ilyen fájdalmasan gyönyörű történetet. Én nem biztos, hogy képes leszek rá így átadni amit gondolok, de most itt ülök, és legalább megpróbálom...

Szóval múlt héten volt mindenszentek és a halottak napja. Sajnos nagyon sok olyan ember van, aki ilyenkor (is) eszembe jut. Vannak akiknek a halálát a mai napig nem tudom igazán elfogadni és elhinni. Sokszor gondolkozom azon, hogy mondtam-e nekik hogy szeretem őket (elégszer), és bánok minden egyes alkalmat amikor esetleg valamelyikőjüket megbántottam, akarva vagy akaratlanul. Azon is elgondolkozom sokszor, hogy mindent megtettem-e érte, értük, amikor még megtehettem. Akkor, az amit és ahogy tettem nyilván úgy tűnt számomra helyesnek, és legtöbbször még most is úgy gondolom, hogy ismét úgy cselekednék, de...

Ezen a hétvégén, mikor útra kelt a fél ország, eltűnődtem azon is, mennyire szomorú dolog, hogy évente egyszer sokan felkerednek és elmennek a temetőkbe, a halott szeretteikhez, rokonaikhoz, de az élőkkel való találkozást a legtöbben egyre csak halogatják. Persze nyilván rengeteg oka van és lehet ennek, de sajnos bármikor eljöhet a pillanat, amikor már nincs kihez menni.

Félelmetes hírek jönnek mostanában korombeli ismerősökről, barátokról, rokonokról, gyógyíthatatlan vagy súlyos betegségekről. És lenyűgöz ezeknek az embereknek és családtagjaiknak a bátorsága, kitartása és lelki ereje. Vajon honnan merítenek erőt a mindennapokhoz? Persze sajnos én is tudom, hogy mikor az ember benne van valami nagy bajban, akkor legtöbbször nem gondolkozik, hanem csak csinálja a dolgát, a kezelést vagy a segítést, mert muszáj. De akkor is...

Hétvégén volt két film is, az Utóirat: Szeretlek és az Édesek és mostohák. Mindkettőt láttam már párszor, az utóbbinak rendszerint végig is bőgöm az utolsó óráját. Most mindkét filmben az a gondolat fogott meg, hogy milyen lehet azzal a tudattal élni, hogy neked hamarosan el kell hagynod a szeretteidet, és megpróbálni feldolgozni azt hogy a te szerepedet előbb-utóbb valaki más fogja átvenni az ő életükben. Az Édesek és Mostohákban el is hangzik. A mostoha elmondja, hogy attól fél, mi lesz ha majdan a kislány az esküvője napján arra fog gondolni, bárcsak az anyja lenne mellette őhelyette, mire az anya azt válaszolja, ő pedig éppen attól fél, hogy nem fogja. Azt hiszem enyhe kifejezés erre az, hogy embertpróbáló. Minden tiszteletem azoké, akik nem őrülnek bele abba a tudatba, hogy bármelyik nap lehet az utolsó, amit a gyerekeivel töltenek, és soha nem fogják látni őket felnőni, miközben megpróbálják különlegessé és felejthettelenné tenni a mindennapokat. Mit lehet ilyenkor kívánni? Persze azon kívül, hogy történjen csoda és gyógyuljanak meg? Erőt és kitartást. És meg lehet próbálni segítséget nyújtani, akármilyen apró, pici dologban. Néha elég csak csendben ott lenni és hallgatni is... És odafigyelni a saját családunkra és szeretteinkre, velük lenni, időt és szeretetet adni nekik. És még valamit, amit én személy szerint tavaly ilyenkor nagyon megrendelülve tapasztaltam. Sokan mondták nekem, hogy imádkoznak értünk. Számomra a vallás valahol a legbelsőbb magánügy, az hogy valaki kiben, hogyan, milyen gyakran és hisz-e egyáltalán, és minden egyes alkalommal meg tudott hatni az, aki ezt a magánügyét mintegy ajándékba adta nekem, néha egészen váratlan helyzetben.

És az idézet, amit az elején ígértem:

"A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán. " (Müller Péter)

Szeretném ha tudnátok, hogy élt ezen a földön, egy nagyon értékes, okos, szeretnivaló és bátor fiú, akinek október legvégén lett volna a születésnapja, de már sajnos évek óta nincs velünk. Számomra a halála feldolgozhatatlan és még sokáig az is marad. És nem én vagyok az, akinek a legjobban hiányzik...

Nekem mindig nehezen ment az érzelmeim kimutatása, és bár sokat fejlődtem e téren, azért bőven van még mit tanulnom. Ma este kimentem a kertbe, nekidőltem a ház falának és nagyon sokáig néztem a gyönyörű, csillagos sötét eget. Remélem, hiszem, hogy van ott fent egy ország...

De ami ennek a sok gondolatomnak a lényege, hogy örüljünk annak hogy élünk, egészségesek vagyunk, a problémáinkat meg tudjuk oldani, és főleg ne féljünk kimondani azt hogy szeretlek, ne várjuk meg amíg az élet vagy sors rákényszerít, vagy ami még rosszabb, elveszi végképp a lehetőséget...

Kátya



Az igazán jó barát...

nem hagyja, hogy hülyeséget csinálj. Egyedül... :-)

Ugye T.I.? :-)

Játszom...

Van egy új játékom. Kell hozzá minimum egy férfiember és személyes beszélgetés. Ősz van, hideg, hamar előkerül a fűtés kérdése. Szinte leírhatatlan a hatás, amikor bedobom a szót: levegőkazán.
A reakció mindig a következő:
Pillanatnyi zavar, hogy jól hallottak-e?
Aztán mély döbbenet jelenik meg az arcukon: ez tök hülye!

A többség ezt gyorsan palástolja, jön helyette a tekintetükbe a szánalommal vegyes lenézés: "Szegény, kis buta nő! Biztos egy női magazinban olvasta és tényleg elhiszi hogy levegővel lehet fűteni."

Majd megérkezik nem kevés fölény és felsőbbrendűség, hogy nem véletlenül ők a teremtés koronái.

Eddig még nem akadt kivétel.

Most már direkt keresem az alkalmakat, hogy szóba hozhassam.

Egészen jól elmulattatnak. :-)

Azért megjegyezném, hogy inteligensebb példányok miután hazamennek és utánaolvasnak a neten, következő találkozáskor vetnek rám egy elismerő pillantást. Némely különleges egyedek még be is vallják: igazad volt. :-)

Ui: Aki játszani akar, előbb olvasson utána a témának! :-)

Idősek világnapja

Október 1. az idősek világnapja. Mindenki aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy megteheti, hívja fel a nagyszüleit és szüleit! És ne csak ma...

"Ha eljön majd a nap, amikor már öregnek látsz, pedig még nem is leszek az, kérlek, légy hozzám türelmes és próbálj megérteni. Ha leeszem a ruhámat., ha nem tudok rendesen felöltözni. Légy türelmes. Jussanak eszedbe azok az idők, amikor én tanítottalak erre! Ha beszélek Hozzád, és ezerszer elismétlem ugyanazt a dolgot, ne szakíts félbe, hallgass végig. Amikor kicsi voltál, ezerszer kellett elolvasnom ugyanazt a mesét, míg el nem aludtál. Ha nem akarok megmosakodni, sem ne szégyeníts meg, sem ne feddj meg érte. Jusson eszedbe az a millió ötlet, amit kitaláltam, hogy rá tudjalak venni a mosdásra. Ha látod, hogy milyen tudatlan vagyok a technikai újdonságokkal kapcsolatban, adj elég időt, és ne nézz rám gúnyos mosollyal. Megtanítottalak sok mindenre, hogy egyél jókat, öltözködj szépen, hogy hogyan nézz szembe az élettel. Ha néha nem emlékszem dolgokra vagy elvesztem beszélgetésünk fonalát, adj gondolkodási időt, hogy eszembe jusson, és ha még sem sikerül megtennem, ne légy ideges, és ami a legfontosabb, az nem a mondanivalóm, hanem az, hogy veled legyek, és figyelj rám. Ha valaha nem akarok enni, ne eröltesd. Jól tudom, hogy mikor kell ennem és mikor nem, Ha gyenge lábaim nem engednek sétálni... . nyújtsd a kezed, ugyanúgy, ahogy azt én tettem, amikor te tanultál járni. És amikor egy napon azt mondom neked, hogy nem akarok tovább élni, hogy meg akarok halni, ne légy dühös, egyszer ezt is meg fogod érteni. Próbáld meg megérteni, hogy a koromat nem megéltem, hanem túléltem. Egy nap majd megérted, hogy minden hibám ellenére, mindig a legjobbat akartam neked, és hogy az utat szerettem volna előkészíteni neked. Nem érezhetsz sem szomorúságot, sem dühöt vagy tehetetlenséget, ha a közeledben vagyok. Mellettem kell lenned, próbálj meg megérteni, és segíts nekem, ahogy azt én tettem, amikor megszülettél. Segíts járnom, segíts befejezni az utam szeretettel és türelemmel. Megfizetlek majd egy mosollyal és azzal a mérhetetlen nagy szeretettel, amellyel mindig szerettelek." Ismeretlen szerző

Az öregember és a pokróc

Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte...

Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.

Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.

Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:

- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd a nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.

Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:

- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.

Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.

Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:

- Mi van nagyapáddal?

- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.

- Hogy?

- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.

- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?

Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:

- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.

S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette a kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.



Szülinapiság

Ma van az anyukám szülinapja! Kíméletből nem éneklem el, hogy boldog szülinapot, jó? :)
De azért nagyon boldog születésnapot!

A könyv: a lélek eledele

Ezt a mondatot teljesen véletlenül :) hallottam meg, mikor szombaton bekapcsoltam a tévét.  Már elég régen akartam írni a könyvekről, csak hát az idő... De most, hogy kaptam egy gyönyörű posztot Margó nénitől, úgy gondoltam, hogy nem halogatom tovább! (Hogy miért Ő a fontos, azt később megmagyarázom!)
Szóval, hogy mit is csináltam én ezen a nyáron a két kezemmel, mert végül is erről szólna ez a blog... Nem kell aggódni, azért a nyugalom megzavarására alkalmas tetteimet nem írom le részletesen! :)  Nos, a nyár nagy része úgy telt, hogy könyveket pakoltunk, ki és be, fel és le, át és vissza. Meg bútorokat. Íme a nappali szobám, előtte és utána.

 Az egészet (a polcok kivételével) én egyedül tologattam, húzogattam és néha nyúzogattam odébb, két kis csecse-becse kezecskémmel. Lógott is a  b  a nyelvem rendesen. És örök hála a tesómnak és Ropikának akik ki és felcipelték a kanapét (is)!
A nappaliba is sikerült berámolásznunk (és előtte kiporszívózni, kiporolni) egy-két könyvet (a legtöbb polcra két sorba):

Szóval a könyvek...
Egyszer Vekerdy Tamás egy előadáson azt mondta, hogy az olvasás nagyon jó érzelmi biztonságot épít fel a gyerekekben. Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, nálam működött. Mindig is meginghatatlanul biztos voltam magamban, és abban, hogy amit csinálok az jó (még akkor is, hogyha később kiderült, hogy nem is annyira). Nem csináltam gyerek és kamaszkoromban nagy hülyeségeket. Egyrészt, mert nem értem rá: sokat olvastam. :) Másrészt tudtam, hogy "mi a jó és a rossz" (na jó, nem vagyok ennyire okos, ezt kéretik leegyszerűsítve érteni), minek mi a következménye, tehát nem  ittam, nem drogoztam, stb.
De a könyvek nekem máshogy is érzelmi biztonságot adnak. Most hogy kikerült a szüleim könyvtárának jelentős része, most tudatosult, hogy milyen jó ránézni azokra a könyvekre, amik évekig körülvettek otthon, hogy hazajött hozzám kicsit a régi otthonom, a gyerekkorom.
És a főiskolán múlt hét szombaton szociológia órán is elhangzott, hogy milyen sokat jelent a kultúrális tőke. Behozhatatlan előnyt jelent egy kisgyerek számára, ha eligazodik a kultúrális világban. És ezt én is így gondolom, ha tud olvasni, hozzá van szokva a könyvekben való kereséshez, hatalmas előnyt kap az életben.
És itt jön a képbe (juj de csúnya megfogalmazás, bocsánat) Margó néni. Engem Ő tanított meg olvasni (és írni is). Hogy mennyire vagyok hálás ezért??? Csak úgy tudom elmondani, hogy mikor megkért engem és az öcsémet, mikor mindketten felnőttünk, hogy tegezzük őt, akkor összenéztünk, és a legnagyobb tisztelettel, de visszautasítottuk, mert mindketten úgy éreztük, hogy ez lehetetlen. Nekünk Ő "A" Margó néni és olyan sokat kaptunk tőle az évek során, hogy úgy gondoltuk, még a tisztelet teljes tegezés sem fog menni.
Mit is jelent nekem az olvasás? Az hogy tudom mikor melyik könyvet kell levennem a polcról, és hol kell kinyitnom ahhoz hogy megtaláljam azt a részt, ami illik az aktuális hangulatomhoz??? Elmondhatatlanul sokat. Megismerhetem az olvasással mások gondolatait, érzéseit, utazásait, életekben és fantáziákban kalandozhatok. Tanulhatok is az olvasással. Az olvasás egy örök szerelem, aki nem hagy el, nem csal meg, és nem csalódom benne. Kinyitja nekem a világot. Hát hogyan lehet tegezni azt az embert, aki neked adta az egyik legfontosabb kulcsot ahhoz, hogy megértsd a világot?
Vannak könyvek amiket gyakorlatilag ronggyá olvastam, némelyeket kétszer is. Vannak amiknek a hálószobámban kell lenniük, hogy mindig láthassam "őket". Van, "akit" minden évben el kell olvasnom. És vannak olyan könyvek, amiket egyetlen egyszer olvastam csak. Ennek két oka lehet, az egyik, hogy egyszer elég volt, jó volt, tetszett, de semmi különös. És vannak azok, amiket nem tudok még egyszer kinyitni, annyira nagyon megrengették kicsiny világomat. Ők is ott ülnek a polcon, mert muszáj tudnom, hogy az enyémek (ennyit arról, hogy nem ragaszkodunk tárgyakhoz :) ) és távolról csodálom őket, tudom hogy mi van bennük, és remélem, hogy egyszer még lesz erőm kinyitni őket.
Nem tudom, hogy mások hogyan olvasnak. Én gyorsan, csak ránézek egy oldalra, és látom az egészet, és értem a szavakat, mondatokat, nem kell soronként elolvasnom őket. Persze mikor könyvet olvasok akkor én is megyek sorról-sorra, de mikor például keresek valamit, egy szót, egy nevet, egy idézetet, akkor sokat segít, hogy egyből "értem" az egész oldalt, és megüti a szemem amit kutatgatok.
És a kicsi Pettyem. Ildó még nem tud olvasni, de nagyon szereti, ha mesélnek, olvasnak neki. Szereti nézegetni is a könyveket, ő még így "olvas". Már egész kis saját könyvtára van:

Soha nem felejtem el, hogy két évesen a Mikulás hozta ajándékok közül (csoki, mandarin, mogyoró és egy leporellós könyv) a könyvnek örült a legjobban, és én milyen nagyon büszke voltam rá! És ez szerencsére a mai napig így van. Úgy gondolom, hogy ami tőlünk telhető, a kultúrális tőke terén megadjuk neki. Kevés olyan téma van, amihez nem fog találni itthon könyvet. Ma például Árpád és Géza fejedelemről beszélgettek a Papával. Történelemből, főleg második világháborúból akár doktorálhat is... :)

Margó néni kedvenc könyve A kisherceg. (Ezt már 23 éve tudom ám!) Milyen vékony kis könyvecske, és milyen sok benne a mondanivaló. Bármikor olvasom mindig másról szól, és mégis mindig ugyanarról.

"Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

"Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít."

"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

"Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek - mondta a kisherceg. - Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak..."

"A virágok gyöngék. Tudatlanok. Úgy védekeznek ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel."

"Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez éppen elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillatn. "Ott van valahol az én virágom" - gondolja magában."

"Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállaja vele..."

"S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem."

"Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom..."

És már itt is vagyunk a barátoknál! A lélek legeslegfontosabb "eledelénél". Akiket mi választunk magunknak és mindig számíthatunk rájuk. De ez már  egy másik bejegyzés témája lesz...

A lépcső...

Remélem a cím elég sejtelmesen hangzik! :) A történet már sokkal egyszerűbb, leestem (már megint) a címszereplőről. Most aztán van húzódás, zúzódás, kenegetés, fáslizás meg fájongás... Tanulság? Az is van! Fa lépcsőn nem nyargalászunk zokniban!