Utóirat...

Nagyon nehezen született meg ez a bejegyzés. Már az előző hétvégén is két estét töltöttem el a gépem előtt, de sehogy nem sikerült az érzéseimet szavakba önteni. Aztán a hét közepén, Margó néni blogján találtam két idézetet, ebből az egyiket idézni is fogom, mert nagyon a hangulatomhoz való. De még mindig nem sikerült kiírnom magamból amit gondoltam. Aztán megint találtam nála egy bejegyzést, valakiről akit ő nagyon szeretett. Lenyűgözött, hogy milyen szépen és nemes egyszerűséggel tudott megosztani ilyen fájdalmasan gyönyörű történetet. Én nem biztos, hogy képes leszek rá így átadni amit gondolok, de most itt ülök, és legalább megpróbálom...

Szóval múlt héten volt mindenszentek és a halottak napja. Sajnos nagyon sok olyan ember van, aki ilyenkor (is) eszembe jut. Vannak akiknek a halálát a mai napig nem tudom igazán elfogadni és elhinni. Sokszor gondolkozom azon, hogy mondtam-e nekik hogy szeretem őket (elégszer), és bánok minden egyes alkalmat amikor esetleg valamelyikőjüket megbántottam, akarva vagy akaratlanul. Azon is elgondolkozom sokszor, hogy mindent megtettem-e érte, értük, amikor még megtehettem. Akkor, az amit és ahogy tettem nyilván úgy tűnt számomra helyesnek, és legtöbbször még most is úgy gondolom, hogy ismét úgy cselekednék, de...

Ezen a hétvégén, mikor útra kelt a fél ország, eltűnődtem azon is, mennyire szomorú dolog, hogy évente egyszer sokan felkerednek és elmennek a temetőkbe, a halott szeretteikhez, rokonaikhoz, de az élőkkel való találkozást a legtöbben egyre csak halogatják. Persze nyilván rengeteg oka van és lehet ennek, de sajnos bármikor eljöhet a pillanat, amikor már nincs kihez menni.

Félelmetes hírek jönnek mostanában korombeli ismerősökről, barátokról, rokonokról, gyógyíthatatlan vagy súlyos betegségekről. És lenyűgöz ezeknek az embereknek és családtagjaiknak a bátorsága, kitartása és lelki ereje. Vajon honnan merítenek erőt a mindennapokhoz? Persze sajnos én is tudom, hogy mikor az ember benne van valami nagy bajban, akkor legtöbbször nem gondolkozik, hanem csak csinálja a dolgát, a kezelést vagy a segítést, mert muszáj. De akkor is...

Hétvégén volt két film is, az Utóirat: Szeretlek és az Édesek és mostohák. Mindkettőt láttam már párszor, az utóbbinak rendszerint végig is bőgöm az utolsó óráját. Most mindkét filmben az a gondolat fogott meg, hogy milyen lehet azzal a tudattal élni, hogy neked hamarosan el kell hagynod a szeretteidet, és megpróbálni feldolgozni azt hogy a te szerepedet előbb-utóbb valaki más fogja átvenni az ő életükben. Az Édesek és Mostohákban el is hangzik. A mostoha elmondja, hogy attól fél, mi lesz ha majdan a kislány az esküvője napján arra fog gondolni, bárcsak az anyja lenne mellette őhelyette, mire az anya azt válaszolja, ő pedig éppen attól fél, hogy nem fogja. Azt hiszem enyhe kifejezés erre az, hogy embertpróbáló. Minden tiszteletem azoké, akik nem őrülnek bele abba a tudatba, hogy bármelyik nap lehet az utolsó, amit a gyerekeivel töltenek, és soha nem fogják látni őket felnőni, miközben megpróbálják különlegessé és felejthettelenné tenni a mindennapokat. Mit lehet ilyenkor kívánni? Persze azon kívül, hogy történjen csoda és gyógyuljanak meg? Erőt és kitartást. És meg lehet próbálni segítséget nyújtani, akármilyen apró, pici dologban. Néha elég csak csendben ott lenni és hallgatni is... És odafigyelni a saját családunkra és szeretteinkre, velük lenni, időt és szeretetet adni nekik. És még valamit, amit én személy szerint tavaly ilyenkor nagyon megrendelülve tapasztaltam. Sokan mondták nekem, hogy imádkoznak értünk. Számomra a vallás valahol a legbelsőbb magánügy, az hogy valaki kiben, hogyan, milyen gyakran és hisz-e egyáltalán, és minden egyes alkalommal meg tudott hatni az, aki ezt a magánügyét mintegy ajándékba adta nekem, néha egészen váratlan helyzetben.

És az idézet, amit az elején ígértem:

"A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán. " (Müller Péter)

Szeretném ha tudnátok, hogy élt ezen a földön, egy nagyon értékes, okos, szeretnivaló és bátor fiú, akinek október legvégén lett volna a születésnapja, de már sajnos évek óta nincs velünk. Számomra a halála feldolgozhatatlan és még sokáig az is marad. És nem én vagyok az, akinek a legjobban hiányzik...

Nekem mindig nehezen ment az érzelmeim kimutatása, és bár sokat fejlődtem e téren, azért bőven van még mit tanulnom. Ma este kimentem a kertbe, nekidőltem a ház falának és nagyon sokáig néztem a gyönyörű, csillagos sötét eget. Remélem, hiszem, hogy van ott fent egy ország...

De ami ennek a sok gondolatomnak a lényege, hogy örüljünk annak hogy élünk, egészségesek vagyunk, a problémáinkat meg tudjuk oldani, és főleg ne féljünk kimondani azt hogy szeretlek, ne várjuk meg amíg az élet vagy sors rákényszerít, vagy ami még rosszabb, elveszi végképp a lehetőséget...

Kátya