Milyen jó nekem...

Október 15-én láttam őt először.
Aznap tökéletesnek láttam a világot. Reggel nem volt hideg, időben jött a vonat. A mobilomon rádióztam, aztán pedig a legkeblencebb zenéimet hallgattam. Suliba mentem, amit imádok, és különben is előre örültem az egész napnak. A metróból felfelé jövet megvettem a kedvenc reggelimet és kávét, három cukorral és nekivágtam az aluljárónak. A szokásos lendülettel robogtam a lépcső felé, amikor megláttam egy korombeli lányt. A földön ült, takaróba burkolva, piros kabátban és a hosszú haját fésülte. Általában nem túl lassú a felfogásom, de most a lépcső tetejéig vitt a lendület, mire felfogtam amit látok, és a mélységes döbbenettől gondolkozni tudtam. Az első ami átvillant az agyamon, hogy ha fésülködik, akkor még nincs régen az utcán.  Aztán az, hogy nem hiszem el. Soha nem láttam még ilyen fiatal nőt az utcán élni. Hogy kerülhet ide egy lány? Két hete még biztosan nem volt ott. Visszamentem hozzá... Később aztán persze jól felhúztam magam azon, hogy milyen világban élünk... Hogyan kerülhetett az utcára? Mennyire félhet és fázhat éjszaka? Hol a családja? Volt-e egyáltalán? Barátok, ismerősök? Az nem lehet, hogy egy embernek ennyire nincs senkije... 

Sulis péntekeken sokszor Ildi barátnőmnél alszom. Mikor elmeséltem neki, az első amit mondott: "Ha még fésülködik, nem lehet régen az utcán." (Nos többek között ezért (is) ő a legjobb barátom.) Arról is beszélgettünk, hogy nincs olyan ismerősünk, akit ne fogadnánk be a lakásunkba, ha az utcára kerülés fenyegetné.
Azóta minden második héten "találkozom" a lánnyal. Nem tudok csak úgy elmenni mellette. Ma válaszolt arra a kérdésre, hogy mire lenne szüksége. "Sapka, sál és esetleg talán egy kabát. Mert nagyon hideg van. Ha majd legközelebb erre jársz."  Holnap megyek. Félek, a következő két hét alatt megfagyna...

Közben hetek óta gondolkozom a lányon, és magamon is. Először is minden problémám eltörpült, némelyik teljesen el is tűnt. Van egy csodálatos kis gyerekem, aki egészséges. Én is az vagyok. Van akaraterőm, kitartásom, némi eszem, szorgalmam. Van igazi barátaim, családom. Van munkám. Van lakásom, ahol van fűtés, meleg víz, étel, ágy, takaró, ruhák, könyvek, haszontalan apróságok. A saját kereteim között azt csinálok amit akarok, tanulhatok, mindig van kihez szólnom és kihez fordulnom a gondjaimmal. Milyen jó nekem! Mindenki szereti azt hinni magáról, hogy erős és kitartó, ezzel én is így vagyok. Most már viszont úgy gondolom, hogy könnyű nekem adott körülmények között, a mögöttem álló hátországgal. Valószínűleg egyetlen éjszakát sem bírnék ki az utcán... Soha nem akarom megtudni, de:

Vajon ha csak két szatyrom volna mit pakolnék bele?
Felkelnék reggel, ha nincs miért?
Hova mennék ha nem maradhatnék azon a helyen, ahol aludtam?
Mennyire félnék egyedül, éjjel az utcán?
Meg tudnám védeni magam ha valaki bántana?
Mi az erősebb: a félelem vagy a kimerültség?
Milyen lassan múlik el az éjszaka, ha csak hajnalban mersz elaludni, ha már járkálnak melletted a közömbös emberek, de te mégis ettől érzed magad biztonságban?
És van innen kiút?
Mi vezet egyáltalán ide?
Mennyire hideg a tél, ha esélyed sincs egy meleg, zárt helyiségre?
Milyen úgy a földön aludni, hogy tudod feletted egy szálloda van, ahol fűtés van, ágy, takarók?
Hogy mehetnek el mellette oda se nézve az emberek?
És mikor hal meg valakiben a remény? Meddig fog fésülködni az a lány?
Az iskolában a héten az alapvető emberi jogokat tanultuk. Többek közt az élethez és az emberi méltósághoz való jogot. Fűtött, meleg tanteremben hallgattuk az elméletet, amely köszönőviszonyban sincs a gyakorlattal, hiszen tőlünk alig háromszáz méterre emberek alszanak az aluljáró kövén, méltatlan körülmények közt. Nem akarok abba belemenni, hogy ki, miért és hogyan kerül oda. De egyre többen vannak...