Véletlen?

Vajon vannak véletlenek???

Ma a kezembe került egy írás. A heti Nők Lapjában jelent meg, Müller Pétertől. Nagy részét idézném:
"Egy férfinak sokféle gondolata van a női szerepekről. "Jó, ha fölnéz rám, jó, ha odaadó, jó, ha nekem szenteli az életét, ha tisztel, ha megfőzi a finom ebédet, ha hűséges feleség, jó, ha leleményes szerető...
De jó, ha néha eltart engem, ha dolgozik (mert egyedül kevés vagyok), jó, ha pénzt keres, jó, ha erőt ad, jó, ha a bennem élő gyereket megérti, s néha az anyámat tudja helyettesíteni. Jó, ha megáll a saját lábán is, mert az enyém néha gyenge."
Ezek mind jók - egy férfinak.
De mi a jó a nőnek?
Sőt, így teszem fel a kérdést: mi a jó manapság a nőnek?
Van a világirodalomban egy szent könyv, Madách Imre műve, Az ember tragédiája, mely erre a kérdésre kérlelhetetlenül pontos választ ad."
(...)
"Vége a régi női szerepnek!
Vége a passzivitásnak, a kiszolgáltatottságnak, a megalázottságnak.
A nőnek a sarkára kell állni.
Akkor is, ha a legjobb házasságban él.
Önmagában kell bíznia, saját erejében, ihletében, bölcsességében és értelmében.
Korunk nem a nők "fölszabadításáról" szól. Sokkal többről: a zsarnoki férfiuralom és a sok ezer esztendős patriarkális téveszme összeroppanásáról.
A férfi lelepleződött. Lucifer csődbe vittel.
Recsegő-ropogó világunkat már most is a nők tartják fenn, ameddig bírják.
Ebben a rendkívüli helyzetben semmi mást nem tartok helyesnek, csak ha a nő lelkileg, spirituálisan, de társadalmilag is megteremti önmagát.
Semmiféle függő helyzetbe nem megy bele, még a legnagyobb szerelem árán se, mert mi, mai férfiak már méltatlanok vagyunk erre.
Éljen a nő egyedül, vagy akár a legjobb házasságban: magában bízzon elsősorban.
Házasságban is legyen "szingli" - önálló, erős, bölcs asszony.
Legyen önmaga ura, királynője - akkor is, ha ez a társának nem tetszik, vagy azt mondja, hogy "az igazi Nő" nem ilyen.
Ne hallgasson rá.
Mi, Ádámok, nem vagyunk beszámíthatók.
S főleg elvesztettük a történelmi létjogosultságunkat.
Leszerepeltünk.
(Csak zárójelben jegyzem meg: oly mértékig riadtak és gyengék vagyunk, hogy nekünk nem is igazán kell egy önállótlan, gyenge nő.)
Ez a feladat, tehát.
Ne királyné légy - hanem Királynő!"

Sokszor elgondolkoztatnak Müller Péter írásai. Hiszem, hogy ez az írás, pont ma, nem véletlenül került a kezembe. Van benne egy sor (persze, hogy nem árulom el, melyik :D ) ami a szokásosnál jobban befészkelte magát a fejembe. Ráadásul, mintha külön nekem írta volna, hozzám szól. (És lehet, hogy tényleg! :D )
Leszögezném, hogy én igazából házasság párti vagyok. Még mindig hiszek az egyenrangú, jól működő párkapcsolatokban, és szerencsére sok pozitív példát látok, bár nem felejtem el azt sem, hogy egy kívülálló mindig csak annyit lát, amit látni engednek neki.
De körülöttem egyre-másra bomlanak fel a kapcsolatok, és (nagyon kevés kivételtől eltekintve) azt látom, hogy a lányokként, csajokként kezdett házasságokból "harcedzett", erős, önálló nők lépnek ki, és ők mernek csak igazán kilépni, nem megalkudni.
Sokat beszélgetünk barátokkal a sorsról, a szabad akaratról, a horoszkópokról, reinkarnációról, Istenről, vallásról, arról, hogy mi a dolgunk itt a földön. Arról, hogy más sorsában milyen könnyű előre látni, hogy mi fog történni, mit hogyan kell csinálni, és a sajátunkban milyen piszok nehéz. És még ha néha látjuk is, mi lenne a jó, mennyire nehéz arra az útra lépni, és rajta maradni, végig menni. Mert általában a jó út a nehéz út. A kényelmetlen, a fájdalmas.
Vajon vannak-e véletlenek? Mi van megírva előre? Mi a szabad akarat? És hogy fut össze mindenki szabad akarata a sors szép nagy szőttesévé? Tényleg előre megválasztjuk a sorsunkat? A rosszat is? A hibákat is?
A napokban kaptam egy könyvet. A Viskó. Én szeretem és ajánlom mindenkinek. Vannak benne nagyon elgondolkodtató dolgok. Szerencsémre, én egy általam "egészségesnek" gondolt vallásos nevelést kaptam, lehet, hogy ezért is áll hozzám közel a könyv. Apai dédnagyapám mondása volt, hogy ő közelebb érzi magához Istent a gödi dunaparton, mint akármelyik templomban. Anyai nagymamám pedig megtanított egy esti imádságra, pár szó az egész és ennyi. Innentől kezdve szabadon dönthettem, hogy miben hiszek, és soha senki nem kért rajtam számon semmit. A könyvet olvasva eszembe jutott egy vicc, ami igazából csak angolul "vicces": God is black. Yes, she is. Magyarul kb. azt jelenti: Isten fekete (bőrű). Igen ő (nőnemben) az. Tehát Isten egy fekete, színes bőrű nő. És miért ne lehetne akár ilyen? És ebben a könyven is felvetődik a kérdés, hogy jobb lenne-e a világ, ha a nők irányítanák? És a válasz: akkor sem lenne tökéletes, de lényegesen jobb lenne. Persze ne felejtsük el, hogy ez az író véleménye, lehet vele egyet érteni, és lehet nem. :) Én speciel egyetértek, szerény kis tudásommal úgy gondolom, végignézve a történelmen, hogy amíg a férfiak háborúztak (Zárójeles, kicsit sarkított megjegyzés, lehet megérne egy külön témát, ezt kb. így gondolta a férfi: Elmegyek drágám háborúzom egy kicsit, hogy megvédjelek titeket, és mindenki lássa, hogy én milyen hazafi vagyok! Egy hét múlva jövök! és így a nő: Menjél persze, tudom unatkozol itthon. Hagyd csak itt a szüleidet, az én szüleimet, a gyerekeinket, a földet, a jószágot, tehát mindent amit elmész megvédeni (?!) majd én addig is vigyázok rájuk. Ha nem jössz egy hét múlva, hanem később vagy soha, mert téged is lelőhetnek, majd én gondoskodom róluk, egyedül, életem végéig. Hacsak közben ki nem fosztanak, meg nem ölnek minket azok, akiktől meg akarsz védeni... És közben elnézően mosolygott.)   a hatalomért, a területekért, a hátországot a nők biztosították, ők maradtak otthon, vigyáztak az öregekre, felnevelték a hadiárvákat, szántottak, vetettek, állatot neveltek, szőttek-fontak, ápoltak. De lehet, hogy nem is így pontos, hogy a nők, hanem inkább úgy, hogy a jó emberek (akár férfiak, akár nők). Akik nem tűnnek ki a tömegből, de ők működtetik a világot. Ugye milyen könnyű észrevenni, ha valahol nincs jó ember? És milyen természetes, ha valahol ott van. Akkor minden működik, és minden jó. És a jó emberek többségében nők, anyák és nagyanyák. Egyszer azt olvastam valahol (ha jól emlékszem szintén Müller Péter írta), hogy ez azért van, mert a nők teremtik meg az életet és ők hozzák világra a gyermekeket. Vagy talán az a furcsa, ha egy nő nem jó ember. Egy férfinak könnyebben "megbocsátja" a közösség, a társadalom, ha nem jó ember. Van egy kedvenc idézetem (a sok közül), úgy érzem ide vág:
„Ember??? – és éreztem, hogy a keserűség fojtogatni kezd. – Az ember… nagyon nagy dolog, (...). Majdnem olyan nagy… mint a férfi… S én azt hiszem – hiszen maga ezt a hitet erősíti benne,- hogy maga sohasem tud igazán ember lenni… Nem tud… mert nem felfelé néz, hanem a porba és mert túlságosan súlyosnak tartja a terhet, amelyet az embervoltunk rak a vállaink fölé.” Az idézet Bozzay Margit Álarc nélkül című könyvéből való. Érdekes, pici könyv, tizennégy asszonyi sorsról, szintén tudom ajánlani! Szóval, csak oda szeretnék kilyukadni, hogy a nőknek muszáj erősnek lenni, megtartani a családot, megteremteni a hátországot, akár most él, akár száz vagy ezer éve, de ki kérdezi őt meg, hogy mire vágyik? Neki nem kell valaki, aki megtartja őt, legalább néha? Aki átöleli, és megígéri, hogy minden jó lesz? Aki vigyázz rá, aki mellette áll, és segíti abban, hogy legyen ereje mindezeket végigcsinálni? Az idős szülők, a beteg gyerek ápolását, a mindennapok kis és nagy harcait megvívni, a munkában helyt állni, a háztartást vezetni, a mindennapira valót előteremteni és beosztani?
Úgy gondolom, hogy bármennyire is erős, elégedett, magabiztos egy ember természetes, hogy vágyik egy társra. Szerintem (és ez csak az én saját kis gondolatom) ez a társ olyan legyen, aki mellettem jár, ha elbotlom felsegít, és én őt viszont. Ha kell még a hátamra is veszem, de nem cipelem túl sokáig mert onnantól, ha az egyik a hátára veszi a másikat és "elfelejti" letenni, borul az egyensúlya a kapcsolatnak. Már nem látom mellettem a másikat, csak a súlyt érzem a hátamon, és egyre nehezebb cipelnem, a végén már csak vonszolom, és aztán ledobom és otthagyom az úton, mert már nem is emlékszem, hogy miért is vettem fel, miért is cipelem, ki is ő, csak azt tudom, hogy már nem bírom, és ha életben akarok maradni, akkor választanom kell közte és magam között. Vagy cipelem addig míg bele nem halok. Aztán ha ő nem tud tovább menni, meghal ő is, mellettem a porban. Vagy rájön, hogy igazából tud menni egyedül is. Talán vet rám még egy pillantást, aztán megy tovább, és hamarosan el is felejt...
Nyár elején az egyik ismerős hölgynek azt mondta a férje a telefonba (éppen külföldön volt), hogy: "Csinálj bármit, még ha hülyeség is, én melletted állok!" (Remélem nem haragszanak, hogy megírtam!) És ez bennem olyan mély nyomot hagyott. Mennyi bizalom, szeretet, mennyi megbecsülés, a másik ismerete, mennyi közös év van e mögött az egy mondat mögött. Még különleges szavak sincsenek benne, és mégis ott van minden! Nos, a jó hír az, hogy vannak még ilyen kapcsolatok, és vannak jó emberek, férfiak és nők! Onnan lehet megismerni őket, hogy "napozni lehet a szívük mellett" (Vavyan Fable) és én szerencsémre sok ilyen jó embert ismerek! :D
És erre is eszembe jut egy idézet, és ezt is leírom: „Míg férje odavolt, megkeményítette magát, olyan lett, akár a szívós bőrszalag, most azonban ismét elmerült a legédesebb fényűzésben, mely nem más, mint ha az ember valaki más oltalmára bízhatja magát. Bőrszíjból puha bársonnyá lett újra.” (Noah Gordon: Az orvosdoktor. És igen, szintén egy jó könyv!) És nem szó szerint értve, nem kell mindig hozzá egy férj. Én Kolozsváron éreztem újra azt, hogy minden félelmem ellenére, hat-hét év bőrszíj élet után vissza tudok változni bársonyszalaggá. Amit ott kaptam, felnőtt fejjel egy hétre újra önfeledt gyereknek lenni... Gyönyörűséges, felemelő, lélekfeltöltő és legfőképpen viszonozhatatlan! Még most is tart ám annak a varázsos egy hétnek a hatása! De azért igazságtalan sem szeretnék lenni, itthon is előfordulnak önfeledt, bársonyos pillanatok. Nagyon sokat jelentenek az igazi barátok, és úgy gondolom, hogy rendkívül szerencsés vagyok ezen a téren! Van akinek egy sincs, nekem sok van, és egyikőjüket sem adnám semmi kincsért!
És hogy mi is volt a sok kusza, locsogásom értelme? Nos... talán, hogy véletlenek nincsenek. Szerintem. Továbbá, hogy nem feladni hölgyek, hanem kitartani! Aztán az, hogy bármennyire erősek is vagyunk, vágyunk az igazi után, akivel jó volna megosztani mindent. Jót is, rosszat is... Mert jó ám nőnek lenni, de még jobb ha van kinek. "Ahhoz hogy egy nő ragyogjon, olyan férfi kell, aki ragyogtatja őt." (ismét Vavyan Fable) (És zárójelben megjegyezném, van olyan aki mellett 5 évig sem ragyog fel valaki, és van olyan is aki mellett 5 másodperc után. De mellette sem ragyog ám akárki!) Tehát kell egy társ, de nem minden áron!
És végül egy dal, ami nagyon ide illik (szerintem), minden benne van, csak kicsit máshogy, amit Müller Péter leírt. Hallgassátok meg!

Oláh Ibolya - El merem mondani


http://www.youtube.com/watch?v=hPod6QDrIrU

Értette valaki, amit itt leírtam? ;)

Kátya

Ui: A fentiek leírásával nem céloztam senkire és semmire. Senkit sem akartam megbántani, még véletlenül sem. Csak és kizárólag gondoloztam. Bármilyen élő vagy holt személlyel lévő hasonlóság csak a véletlen műve, és akinek nem inge, stb. :D

Ui2: Éééés megvolt a 400. látogató! Hurrá!